Az utolsó német helyőrség

Miután kitört a második világháború, az addigi nemzetközi meteorológiai megfigyelések és kutatások – amelyek adatainak feldolgozásáért főleg a későbbi szövetséges országok feleltek – megszűntek. A német stratégiai tervezés számára ezek az információk elengedhetetlen fontosságúnak számítottak, éppen ezért létrehoztak egy saját, önálló expedíciót, amelynek vezetésével Wilhelm Dege hadnagyot bízták meg. A civil életben földrajztanár és geológus a Haudegen-re keresztelt hadművelet keretében egy tizenegy fős csoport élén utazott Norvégiába. Egyes leírások szerint az U-307 jelzésű tengeralattjáró fedélzetén közelítették meg a Spitzbergákat, ahol 1944 nyarán megkezdték leendő bázisuk kialakítását.

Az Északi-Sarkhoz közeli helyőrség szeptemberi működésbe lépésétől kezdve rendszeres meteorológiai jelentéseket küldtek Berlinbe. Noha felkészítették őket arra, hogy mi a teendő, ha egy esetleges brit különítmény (ezen is belül a háborúban megalakult SAS különleges erő) rájuk találna, a valós fenyegetést inkább a rendszeresen arra portyázó jegesmedvék jelentették. Nem egyszer kerültek szorult helyzetbe, amikor az éléskamrájukat dézsmáló fenevadak rátámadtak az élelmüket féltő kutatókra. Ugyanakkor, a korabeli képek tanulsága szerint a még ártatlan medvebocsokkal olykor kifejezetten jó kapcsolatot is sikerült kialakítani.

Megrökönyödve hallgatták a rádióüzenetet 1945. május 9-én, hogy Németország kapitulált. Kapcsolattartójuk egyúttal azt is megüzente, hogy azonnal meg kell semmisíteniük minden kutatási eredményt és jelentést, sőt, tulajdonképpen az egész bázist. Az ígéret szerint ekkor már útban volt feléjük az őket hazaszállító hajó, valójában a korábbi tervekben kijelölt egység el sem indult értük. A háború végének és elvesztésének híre mindenkivel elfeledtette a sarki expedíció tagjait. Mire azonban ez Dege hadnagy és társai számára is világossá vált, már rég megsemmisítettek minden hosszú hatótávolságú kommunikációs eszközt is, így nem maradt más, csak a véget nem érőnek tűnő várakozás és bizakodás.

Több, mint négy hónapot töltöttek el a jég fogságában, napi rendszerességgel próbálkozva a rövidhullámú frekvenciákon leadott vészjelzéssel. Válaszra azonban 1945. szeptember 3-ig várniuk kellett, amikor a távolban felsejlett egy norvég halászhajó sziluettje. Távcsövén keresztül Dege látta, hogy a hajóról egy evezős csónak fedélzetén két férfi igyekszik feléjük. Rögvest rendbe szedte embereit és velük együtt a parton várta az érkezőket. Kiderült, hogy a halászhajó kapitányát és első tisztjét fogadhatták bázisukon.

A brit Daily Mailnek adott interjújában Wilhelm Dege hadnagy fia, Eckhart mesélte el apja kapitulációjának történetét, úgy ahogy a háború után ő is hallotta tőle. Állítása szerint Dege hadnagy kávéval és snapsszal kínálta az ettől meglepett hajósokat, akik természetesen nem kívánták megsérteni az expedíció tagjait, így hát elfogadták az ajánlatot. A kezdeti kínos eszmecserét követően a hajó kapitánya feszengve ugyan, de végül kibökte, hogy őt egyébként a norvég tengerészet bízta meg azzal, hogy felkérje az expedíció tagjai a megadásra.

Wilhelm Dege – fia elmesélése szerint – ekkor feltette a kérdést, hogy „hát akkor miért nem kér fel?", mire a kapitány pironkodva bevallotta, hogy még sosem csinált hasonlót, nem tudja, mi is a teendő ilyenkor. „Magam sem" – válaszolt Dege és a következő pillanatban átadta oldalfegyverét a kapitánynak. „Ezennel megadom magam" – fogalmazta meg fegyverletételét. Ezzel az ő kompániája lett az utolsó, még „harcban álló" német alakulat, amelyik a legkésőbb adta meg magát.

A megkönnyebbült kapitány Norvégiába szállította a tizenkét fős társaságot, ahonnan bármiféle hadbíróság nélkül – lévén, hogy nem követtek el semmiféle háborús bűnt – hazaengedték őket. A Haudegen-hadművelet tagjai a háború után többször is megpróbáltak találkozókat szervezni, azonban hidegháborús évtizedekben mindig kudarcot vallottak. Csak Dege 1979-es halálát követően, 1984-ben sikerült mindenkit összehozni. A találkozón Eckhart képviselte néhai édesapját.