Berlin, végállomás

Versenyfutás a „fődíjért"

Ezzel ellentétben keleten, a Vörös Hadsereggel szemben elkeseredett ellenállás mutatkozott, nem véletlenül. Ott ugyanis a háború első napja óta páratlan kegyetlenséggel folyt a küzdelem, a náci ideológiából adódóan. Hitler a kezdetektől fogva a hatalmas számú szláv és közép-ázsiai népcsoportok elpusztítására vagy rabszolgasorba taszítására törekedett. A mészárlás mindennapos volt: ebben nemcsak a hírhedt SS, illetve a szervezet irányítása alá tartozó félkatonai akciócsoportok vettek részt, hanem a Wehrmacht egységei is. A Szovjetunió területén elkövetett bűnökért aztán a Vörös Hadsereg katonái szörnyű bosszút álltak. Haragjukat csak tovább szította a kisebb-nagyobb sziléziai megsemmisítőtáborok felfedezése. Érthető tehát, hogy a szovjetek számára a gyűlölt Harmadik Birodalom központja több volt egyszerű célpontnál.

Akkor kié legyen Berlin? A kérdésben a szövetségesek végül az 1945. február elején rendezett jaltai konferencián kötött megállapodást tekintették irányadónak: ekkor Berlint a szovjet megszállási övezetbe sorolták. Eisenhower tehát úgy döntött: nem nyomul be túl mélyen a Vörös Hadsereg hatáskörébe utalt területre, s nem áldozza fel katonái életét egy olyan városért, amelyet később ki kellene ürítenie.

Sztálin ugyanakkor úgy gondolta: szövetségesei jaltai ígéretük ellenére meg akarják szerezni Berlint a Vörös Hadsereg elől, ezért 48 órát adott az 1. Belorusz Frontot irányító Georgij Zsukovnak és az 1. Ukrán Front parancsnokának, Ivan Konyevnek, hogy az április közepén megindítandó támadás részletes tervét kidolgozzák. Az eredeti elképzelések szerint Berlin bevétele Zsukovra várt, Konyevet pedig azzal bízták meg, hogy a Neisse folyó felől támadva elszigetelje a Központi Hadseregcsoportot a várost védő egységektől. Sztálin azonban ravaszul versenyhelyzetet teremtett a két, amúgy is rivalizáló parancsnoka között azzal, hogy engedélyezte: amennyiben az ellenség keményen ellenáll Berlintől keletre, és ezzel késlelteti az 1. Belorusz Front offenzíváját, az 1. Ukrán Front csapást mérjen a városra dél felől. A „fasiszta fenevad" (ahogy Sztálin nevezte Hitlert) fészkét május elsejére el kellett foglalni.

A támadást Zsukov 1945. április 16-án, a kora hajnali órákban, félórás tüzérségi előkészítés után indította meg, ám a szovjet előrenyomulás közvetlenül a seelowi magaslatok előtt elakadt. Az egy órával később akcióba lendülő Konyev arcvonalán viszont minden a tervek szerint haladt. Az 1. Ukrán Front tüzérsége 40 percen keresztül lőtte a német állásokat, majd a csapatok az Il–2 Sturmovik csatarepülők által szétterített sűrű fehér füstfelhő takarásában megkezdték az átkelést a Neissén. A fő csapásmérő erők a következő nap délutánján már Cottbust is a hátuk mögött hagyták, és Lübben felé száguldottak. Konyev ekkor felhívta Sztálint, s tájékoztatta a fejleményekről, mire a legfelsőbb főparancsnok a jó híreket hallva közölte vele: „Küldje a harckocsikat Berlinbe!"

Zsukov tehát komoly hátrányba került a „fődíjért" folytatott versenyfutásban. Az immár az 1. és a 2. harckocsihadsereggel is megtámogatott csapatai még mindig a seelowi magaslatok előtt toporogtak, emellett Sztálin is korholta a késlekedésért, egyúttal a tudtára adta: Konyevnek engedélyezte, hogy erői egy részét Berlin ellen küldje. Zsukov végül hatalmas veszteségek árán, kétnapos késéssel áttörte a seelowi dombok kitűnően szervezett védelmét, majd április 21-én reggel egységei betörtek a főváros északkeleti kerületeibe. A nap végére Konyev erői is tettre készen álltak Berlin déli kapujánál.

Utcai harcok kezdődtek, házról házra folyt a küzdelem; a gyalogság óvatosan, ám gyorsan haladt előre a tüzérség és a légierő által előzőleg már „megdolgozott" területen, s változatos módszereket alkalmazva füstölték ki a németeket a pincékből, házakból. A harckocsik eközben mindent szétlőttek, ami elegendő fedezéket nyújtott egy géppuskaállás vagy akár egy mesterlövész számára.

Mindeközben a városon kívül is dúlt a harc, amely április 25-én ért fontos pillanatához: Zsukov és Konyev erői ekkor egyesültek a Berlintől nyugatra található Ketzin körzetében, s ezzel bezárult az ostromgyűrű a Harmadik Birodalom központja körül. Két nappal korábban az is eldőlt, hogy ki nyeri meg a Berlinért folytatott versenyt, miután 11 074-es számú utasításában a Sztavka (a szovjet főparancsnokság) kijelölte az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front hadműveleti területeit elválasztó határvonalat. Mivel az első számú célpontnak számító Reichstag Zsukov körzetében állt, ő lett Berlin meghódítója.

Az 1. Belorusz Front parancsnoka a 3. csapásmérő hadsereget bízta meg a szimbolikus jelentőséggel bíró épület elfoglalásával, s ezt a feladatot 1945. április 30-án Vaszilij Kuznyecov tábornok emberei közel maradéktalanul végre is hajtották; a nap végére ők birtokolták szinte a teljes Reichstagot, melynek rommá lőtt tetejére 22.50-kor mászott ki két szovjet katona, s lengette meg a sarló-kalapácsos vörös zászlót. Egyedül az alagsorban maradtak németek, az ő ellenállásukat a következő reggelre törték meg a támadók. Május elsején csak a nagy belvárosi park, a Tiergarten és a kormánynegyed maradt az ellenség kezén. Ott állt a Birodalmi Kancellária, amelynek udvara alatt volt Hitler főhadiszállása.

Mi történt a bunkerben?

Leszámítva, hogy a fővárost ezen a napon kezdte lőni a szovjet tüzérség, április 20-án Hitler 56. születésnapja csendesen telt. Éjjel aztán megkezdődött a nagy menekülés; ekkor jutott ki Berlinből például Heinrich Himmler és Hermann Göring. Mindkét náci abban a meggyőződésben távozott, hogy szeretett vezére hamarosan halott lesz, és ő léphet a helyébe. Az áhított cél elérése érdekében Göring lépett elsőként akcióba. Április 23-án táviratot küldött Hitlernek, amelyben azt javasolta: átveszi a birodalom irányítását, amíg a Führer a külvilágtól elvágva Berlinben tartózkodik. Hitler árulásként élte meg a légierő főparancsnokának lépését, de az igazi csapás csak ezután következett. Április 28-án késő este ugyanis tudomást szerzett arról, hogy Himmler – akinek abszolút lojalitását soha nem vonta kétségbe – a svéd Bernadotte gróffal folytatott titkos tárgyalások során felajánlotta: a nyugaton harcoló német hadseregek megadják magukat Eisenhowernek. Ekkor már a szovjet ostromgyűrű bezárult Berlin körül. Hitler tehát a városban rekedt, de amúgy sem akart távozni: még 22-én úgy határozott, hogy marad, s átveszi a védelem irányítását.

Valamikor április 29-én hajnali 1 és 3 óra között feleségül vette Eva Braunt, majd magához rendelte egyik titkárnőjét, Gertrude Jungét, s diktálni kezdte neki politikai végrendeletét, amelyben az utódlás kérdésével is foglalkozott. Úgy hitte, hogy a hadsereg, a légierő, valamint az SS vezetői elárulták és megfosztották őt a győzelemtől. Így csak a haditengerészet vezetője, Karl Dönitz léphetett a helyére. Ez volt az utolsó fricska a szárazföldi haderő számára, amely a harc legnagyobb részét vívta, s a legtöbb katonát vesztette a háborúban.

Április 30-án, amikor a szovjetek már a Reichstagot ostromolták, Hitler végső búcsút vett legközelebbi munkatársaitól, majd a feleségével együtt visszatért szobájába. Néhány pillanat múlva dörrenés hallatszott. Kis idő elteltével páran beléptek a Führer szállására. Hitler holttestét a pamlagon elterülve találták; pisztolyával vetett véget életének. Oldalán feküdt Eva Braun. Ő mérget nyelt. A pontos idő ekkor 1945. április 30. délután 3 óra 30 perc volt. A tetemeket a bunkerből felvitték a kertbe, egy bombatölcsérbe helyezték, benzinnel leöntötték és elégették. Három nappal később, május 2-án véget ért a berlini csata is, miután reggel 6 órakor Karl Weidling tábornok, a város április 23-án kinevezett parancsnoka megadta magát, s a harc beszüntetésére szólította fel embereit.

1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor Eisenhower reimsi főhadiszállásán – Dönitz rádión keresztül érkezett felhatalmazására – Alfred Jodl vezérezredes, a Véderő Főparancsnokság (Oberkommando der Wehrmacht – OKW) hadműveleti irodájának vezetője aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló dokumentumot. Sztálin ugyanakkor megegyezett partnereivel abban, hogy a győztesek erre az okmányra úgy tekintenek, mint a kapituláció előzetes jegyzőkönyvére, így a németeknek meg kellett jelenniük Berlinben egy újabb ceremónián. Ezen Georgij Zsukov marsall, Sir Arthur Tedder, az angol légierő marsallja (Eisenhower helyettese), Carl Spaatz, az amerikai légierő altábornagya és Jean Marie Gabriel de Lattre de Tassigny tábornok, az 1. francia hadsereg parancsnoka képviselte a szövetségeseket, míg Wilhelm Keitel tábornagy, az OKW főnöke, Hans-Jürgen Stumpff tábornok, a Luftwaffe parancsnoka és Hans von Friedeburg tengernagy, a haditengerészet főparancsnoka a legyőzött felet. A feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása közép-európai idő szerint 1945. május 8-án este 22 óra 43 perckor (moszkvai idő szerint május 9-én 0 óra 43 perckor) befejeződött; ezzel hivatalosan véget ért a Németország ellen öt éve, nyolc hónapja és hét napja vívott háború.

Konferenciáról konferenciára

Két hónappal később, 1945. július 7-én a győzelem kivívásában oroszlánrészt vállalt három ország, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetője tárgyalóasztalhoz ült, hogy döntsön a romokban heverő kontinens sorsáról és a Japán elleni fellépés részleteiről. A találkozót – szimbolikus okokból – a Berlin melletti Potsdamban, a porosz királyok és német császárok kastélyában, a Cecilienhofban tartották meg, s már a harmadik volt a nagyhatalmakat irányító politikusok konferenciáinak sorában.

A nyitányt az 1943. november 28-án kezdődött négynapos teheráni találkozó jelentette, ahol Joszif Sztálin szovjet vezető, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit kormányfő megállapodott arról, hogy a harcot Németország totális vereségéig folytatják, és nem kötnek különbékét a tengelyhatalmakkal. Döntöttek a második front megnyitásáról is; az 1944 májusára tervezett partraszállás helyszínéül ugyanakkor Franciaországot választották, nem a Churchill által favorizált Balkánt.

A teheráni találkozó után 14 hónappal rendezett, 1945. február 4-én kezdődött jaltai konferencia idejére a Vörös Hadsereg győzelmet győzelemre halmozott. A hadi sikerek hatalmas tekintélyt biztosítottak Sztálinnak, aki tehát a lehető legkedvezőbb pozícióból várhatta a tárgyalásokat, az egyhetes értekezleten pedig maximálisan ki is használta lehetőségeit annak érdekében, hogy a világháború után Kelet-Európa a szovjet érdekszférába kerüljön. Így fordulhatott elő például, hogy a bolsevizmus és a Szovjetunió térnyerését megakadályozni akaró Churchill tiltakozása ellenére Roosevelt hajlandó volt feladni a londoni emigráns lengyel kormány támogatását, amelynek eredményeként a Sztálin mellett megalakuló, zömében kommunista politikusokból álló lubini kabinet jutott hatalomra. Jaltában az is eldőlt, hogy a Szovjetunióhoz kerülő keleti területeiért cserében Lengyelország az Odera és a Neisse folyókig terjesztheti ki nyugati határait, Németország maradékát pedig megszállási övezetekre osztották. Emellett megállapodás született a háborús főbűnösök bíróság elé állításáról is.

A „három nagy" potsdami konferenciáján a Szovjetuniót Sztálin képviselte, új szereplő volt viszont az időközben elhunyt Roosevelt utóda, Harry S. Truman amerikai elnök, illetve Clement Attlee is, aki 1945. július 28-án váltotta a brit választásokon vesztes Churchillt. A megbeszélések során – egyebek mellett – véglegesítették a németországi, az ausztriai és a berlini megszállási zónákat, kijelölték Lengyelország új határait, visszaállították Ausztria szuverenitását, a kelet-poroszországi Königsberget (ma Kalinyingrád) és környékét pedig a Szovjetunióhoz csatolták.

Az amerikaiak pár nappal a potsdami konferencia augusztus 2-i befejezését követően bevetették az atombombát; az új fegyverrel augusztus 6-án Hirosimát, 9-én pedig Nagaszakit pusztították el. Az áldozatok magas számát, illetve a borzasztó rombolást látva Japán hamarosan kapitulált, és ezzel új korszak kezdődött a világtörténelemben, melyet a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rivalizálása jellemzett.


(Forrás: William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása, Teleteacher, 1996; Karl Bahm: Berlin, Hajja és Fiai Könyvkiadó, 2002; Julian Thompson: A V-nap – az európai győzelem napja, Alexandra Kiadó, 2005; rubicon.hu)


Fotó: archív

Forrás: Magyar Honvéd 2015. május