Bónusz hadsereg

Üres ígéret

A nagy háború lezárását követően katonák milliói tértek vissza az Amerikai Egyesült Államokba, hogy újra beilleszkedjenek a harcok nélküli, békés mindennapokba. A szövetségi kormány egy 1924-ben hozott rendelkezése szerint minden veteránt megilletett a szolgálati napok után egy, a fronton eltöltött napok után pedig 1,25 dollár. Az országvezetés azt is vállalta, hogy az 50 dollárt meg nem haladó adósságokat rendezi. Ezen felül minden, frontot megjárt katona kapott egy évi négy százalékos kamatozással bíró államkötvényt, a hazáért tett szolgálatok elismeréséül.

Csalódottság és engedetlenség

A magukat átverve érző egykori katonák panaszok és kérvények tömkelegét nyújtották be a kormánynak, amelynek képviselői rendre elutasították azokat. Az egyre növekvő feszültség odáig fajult, hogy 1928-ban az emberek Washington D.C. utcáira vonulva tüntettek a jogaik érvényesítéséért. A demonstráció csúcsán negyvenháromezren – tizenhétezer veterán és családtagjaik, valamint a velük szimpatizálók – egy hatalmas sátortábort alakítottak ki az Amerikai Egyesült Államok fővárosában. Az újságok a csoportosulást csak bónusz hadseregnek nevezték. Herbert Hoover elnök nem állhatta ezt a fajta polgári engedetlenséget, ezért 1928. július 28-án parancsot adott a hadsereg vezérkari főnökének, Douglas MacArthur tábornoknak, hogy oszlassa fel a tüntetők táborát. A voltaképpen békés tömeg ellen ötszáz lovassági, szintén félezer gyalogos katona, nyolcszáz rendőr és hat darab M1917 típusú harckocsi sorakozott fel, utóbbiak élén nem mással, mint George S. Patton őrnaggyal, a majdani második világháború egyik leghíresebb tábornokával. Noha személy szerint ellenezte az egykor a hazájukért áldozatkész veteránok elleni fegyveres fellépést, teljesítette a kapott utasítást. Előbb az alárendelt lovasságot, majd pedig a gyalogságot küldte előre.

Egy kellemetlen találkozás

Annak ellenére, hogy Patton – századosként, ideiglenes ezredesi kinevezéssel – is harcolt az első világháborúban, váratlanul érte, amikor ismerős arcokat látott meg a tömegben. Még kellemetlenebbül érezte magát, amikor is egyikük, Joseph „Joe" Angelo meg is szólította és meghallgatását kérte tőle. Patton és egykori közlegénye közös története ugyanis életre szóló módon összefűződött, még 1918-ban. A Meuse-Argonne offenzíva során több mint egymillió amerikai katona vetette bele magát a mindent elsöprőnek remélt támadásba. A harcok 1918. szeptember 26-án kezdődtek és csak november 11-én, a háború hivatalos lezárásával értek véget. Az ütközetek során egyes leírások szerint huszonnyolcezer német és több mint huszonhatezer amerikai katona halt hősi halált. Ezen csaták egyike alkalmával történt, hogy a Patton vezette 304. harckocsizó dandár támadása, a hatalmas veszteségek miatt megrekedt. A parancsnok azonban képtelen volt beismerni a kudarcot, ezért egyedül életben maradt emberével, Angelo közlegénnyel elkeseredett rohamba lendült. Az előttük álló géppuskafészek azonban szakadatlanul ontotta magából a tüzet, amelynek Patton is áldozatául esett. Súlyos sebesüléssel esett össze, s már biztos volt benne, hogy nyomban meghal. Ekkor lépett mellé Joe Angelo, és rángatta el egy biztonságos fedezék mögé, ahol ellátva parancsnoka sebeit.

Angelo biztos volt abban, hogy a tiszt sokkot kapott, ezért próbálta jobb észre téríteni, ám Patton a hajánál fogva ragadta meg a közlegényt, és úgy rázta meg a fejét. Megkezdték a kétfős rohamot, majd pillanatokkal később a parancsnok összeesett. „Egy hatalmas bombatölcsérbe vonszoltam, ahol elláttam a sebeit. Két órán át őrködtem felette, mire magához tért. Ahelyett, hogy elküldött volna segítségért, rámutatott egy francia és két amerikai harckocsira, amik vészesen közeledtek a tüzérségi tűz központja felé. Azt parancsolta, hogy tereljem szét a tankokat, hogy kisebb célpontot nyújtsanak."

Mire Angelo odaért, már csak a két amerikai harckocsit tudta elirányítani, a francia páncélost darabokra szaggatta egy becsapódó lövedék. Az esetet követően Patton továbbra sem volt hajlandó segítséget keresni, kiadta Angelónak, hogy figyelje a távolban mozgó csapatokat és minden arrafelé tartó harckocsioszlopot tereljen el onnan. Az egyik ilyen akció után Joe arra ért vissza, hogy az ezredes megpróbál felkelni mondván, hogy a németek rátalálták és heves golyózápor alá vették az állását. A közlegény majdhogynem kitért a hitéből, amikor végig hallgatta a soron következő parancsot: szerezzen egy harckocsit és utasítsa a géppuskafészek megsemmisítésére. Így történt. Percekkel később Patton már úton volt egy tábori kórház felé.

A valóság persze ennél árnyaltabb. A cikkek hatására tiszttársainak bevallotta, hogy természetesen emlékszik Angelóra, és míg él, hálás lesz neki azért, hogy megmentette az életét. De hozzátette azt is, hogy ő és az édesanyja azóta is igyekeztek gondját viselni a sanyarú sorsú közlegénynek: több ízben juttattak el neki kisebb-nagyobb pénzösszegeket, a kitüntetéséhez is Patton segítette hozzá. Hálája ellenére azt azonban mégsem engedhette meg, hogy esetleg a tudósítások arról szóljanak, hogy egy csapattiszt és egy tüntető, hátat fordítva az amerikai kormánynak, különbékét kötöttek, elismerve a demonstrálók követeléseinek jogosságát.

Sok hűhó semmiért

Az 1932-es tüntetést ugyan leverték, de ennek komoly politikai ára volt, ugyanis még ugyanebben az évben Herbert Hoover elveszítette a választást és az elnöki széket Franklin D. Roosevelt foglalta el. A két vezető hozzáállásának különbségét jól jelzi, hogy az elégedetlen veteránok egy évvel később újabb tüntetést szerveztek, ám ezúttal sikerült békésen rendezni az ellentéteket. Roosevelt mindenkinek munkalehetőséget ajánlott Civilian Conservation Corps-nál, amit leginkább a mai közfoglalkoztatáshoz lehet hasonlítani. Sokan éltek a lehetőséggel, akik pedig elutasították, ultimátumot kaptak a sátortábor elhagyására. A sors fintora, hogy végül 1936-ban, egy elnöki döntésnek köszönhetően, kilenc évvel korábban az eredeti időponthoz képest mégis kifizették az államkötvényeket, engedve az akkor már feledésbe merülő bónusz hadsereg követelésének.