Egy imádnivaló gazember

Történetünk egy Wilhelm Voigt nevű kisemberről szól, akiről soha nem hallottunk volna, de mivel egyetlen nap alatt bevonult a történelem humor-szekciójába, mára valóságos kultusz alakult ki személye körül. A később „köpenicki kapitány" néven világhírűvé vált figura 1849-ben született egy cipész gyermekeként. Legfiatalabb éveiről keveset tudunk, de valószínűleg nem volt felhőtlen és boldog, miután hősünk egészen korán, már 1964-ben börtönbe került. Főként lopásra, okirat-hamisításra és sikkasztásra specializálódott, így az említett évszám és 1891 között összesen 25 évet töltött rács mögött, ami jelzi, hogy Voigt, amint kikerült, szinte azonnal elkövetett valami olyasmit, amiért mehetett is vissza a cellába.

Leghosszabb büntetését (15 évet) 1906-ban töltötte ki. Ekkor már 57 esztendős volt, éppen elegendő ahhoz, hogy semmit ne tudjon kezdeni a szabadsággal. Berlinben telepedett le, suszterként dolgozott, ám múltjának árnya hamar utolérte: a rendőrség egyre több panaszt kapott a környékbeliektől, akik biztonságukért aggódva kérték Voigt eltávolítását. Kérésük meghallgatásra talált: emberünket kiutasították Berlinből. Voigt szomorúan sóhajtozva bólogatott, mint aki érti, hogy problémát okoz, majd Hamburgba távozott. Papíron. Mert a valóságban esze ágában sem volt kitenni a lábát Berlinből. A városban maradt, de azt tisztán látta, hogy egy született bűnöző csak egyvalamihez ért igazán. A suszter maradjon a kaptafánál, gondolhatta némi képzavarral, és már az újabb terven törte a fejét, ami egyben főművének is bizonyult.

Az ötlet lassan formát öltött, Voigt pedig megrántotta a vállát és nekiállt a megvalósításnak. Tudta, hogy mit akar, nem találomra követték egymást a cselekedetei. Kikölcsönzött egy porosz kapitányi egyenruhát egy jelmezboltból, aztán belevágott élete kalandjába. Hamis uniformisában peckesen egy laktanyához sétált, ahol négy gránátos katonát és egy őrmestert állított meg. „Parancsot" adott, hogy kövessék, s egyenesen a pályaudvarra sietett, ahol vonatra szálltak. Az úti cél Köpenick volt, a Berlintől délkeletre fekvő történelmi város. Az öt katonának elég volt az egyenruha látványa, eszükbe sem jutott, hogy megkérdőjelezzék a szélhámos utasításait. Ez még valahogy megmagyarázható, de ami a köpenicki városházán történt, azon utána valóban egész Európa röhögött.

Voigt ugyanis (miután úriember módjára megebédelt) szabályosan megszállta a városházát az emberivel. A helyi rendőrséget arra utasította, hogy tartsák fenn a rendet, majd – mivel bejött az ötlet, és senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább valami írásos parancsot vagy azonosítót kérjen tőle – letartóztatta (!) a város kincstárnokát és Langerhans polgármestert. Hogy a mítosz még kerekebb legyen, a szerencsétlen urat a városi pénztárkönyvek hamisításával vádolta meg. Ezután elegánsan kinyittatta magának a pénzt tartalmazó páncélszekrényt, magához vett 4000 márkát, és pimaszságában odáig merészkedett, hogy még számlát is adott az összegről, természetesen hamis névvel. Ezután (és ezen már valóban mindenki zokogott a későbbiekben a röhögéstől) a két letartóztatott tisztségviselőt katonai őrizettel Berlinbe küldte „kihallgatásra", ő pedig – immár egyedül – az állomásra ment, civilbe öltözött és vasúton távozott a városból a pénzzel együtt.

Nem kellett sok idő, hogy a hatóságok rájöjjenek, mekkora birkát csinált belőlük egy ismeretlen imposztor. A hadsereg vezetése őrjöngött, az utca népe viszont szakadt a nevetéstől. Az ügyet nem lehetett titokban tartani, hamarosan a világsajtót is bejárta a szélhámosság híre. Az angolok imádták a sztorit, gúnyos publicisztikákban ekézték a poroszokat, rámutatva a militarizmus imádatának hátrányára: az egyenruhába öltözötteket akkor is felsőbbrendűnek tekinti az erre nevelt hivatalnokok és katonák serege, ha történetesen egy börtöntöltelékről van szó. Tíz napba telt, mire Voigtot elkapják, de addigra ki is alakult körülötte a mítosz. 4 év börtönre ítélték, ám a közvélemény szemében hőssé vált. Képeslapok születtek tettéről, vásári mutatványosok szórakoztatták a bámészkodókat történetével, újságírók és színészek vették védelmükbe. Mindez persze kevés lett volna, de II. Vilmos császár a beszámolók szerint annyira jól szórakozott a történeten, hogy Voigt büntetését végül felezték, és 1908 augusztusában szabadon engedték.

Szabadulásakor „a köpenicki kapitány" hamar rájött, hogy népszerűségét pénzre válthatja. A nép celebjeként Európában turnézott történetével (Budapesten is lelkesedéssel fogadták), majd remek üzleti érzékkel sikerkönyvet adott ki a köpenicki történetről. Az USA-ban is felbukkant, hogy népszerűsítse magát, s bár nem akartak neki vízumot adni, ő Kanadán keresztül simán és pofátlanul átlépte a határt.

1910-ben Luxemburgban telepedett le, ahol rajongói életjáradékokból és (eredeti szakmájához visszatérve) cipészi keresetéből tartotta fent magát. A világháború minden tartalékát felemésztette, 1922-ben halt meg szegényen, de óriási hírnevet hagyva maga után. Sírja a mai napig turisták kedvelt zarándokhelye, mítosza pedig akkora lett, amit ő el sem tudott volna képzelni.

Carl Zuckmayer „A köpenicki kapitány" (Der Hauptmann von Köpenick) címmel írt könyvet és színdarabot tettéről, amit 1931-ben mutattak be Berlinben óriási sikerrel. Az egyenruha hatalmának kifigurázásán a polgárok remekül szórakoztak, a feltörekvő és erős, humorérzékéről messze földön híres náci párt annál kevésbé. Ők az általuk szentként tisztelt porosz mentalitás és militarista felfogás kigúnyolását látták a darabban, ennek megfelelően fel is írták a későbbi elintézendők listájára Zuckmayert.

Voigt történetét több színdarab és film is feldolgozta, de a legszebben maga Köpenick városa emlékezett meg róla. Bár az ő vezetésüket tette lóvá a szélhámos, az ő pénzüket lopta el, a városnak volt annyi humora és esze, hogy saját hasznára fordítsa a kellemetlen és kínos emléket. Évente megemlékeznek arról az októberi napról, de ami ennél is jobban tükrözi mentalitásukat: egész alakos szobrot állítottak Voigtnak, a piti csalónak, aki a bolondját járatta a hadsereggel ás a hivatalnokokkal egyaránt.

Hogy hol? A köpenicki városháza lépcsőjén.