Egy tökéletesnek hitt terv

Bár a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió 1939 augusztusában megkötötte azt az egyezményt, amely Molotov-Ribbentrop paktum néven vonult be a világtörténelembe, s amely tartalmazott egy kölcsönös megnemtámadási nyilatkozatot is, valójában mindkét nagyhatalom tudta, hogy a béke kettejük között csak ideiglenes. Hitlernek addig volt csak szüksége a garanciára, amíg figyelmét a nyugati frontról nem tudta keletre irányítani.

A terv, amely a Barbarossa fedőnevet kapta, gyakorlatilag a paktum aláírása után egy évvel már formát öltött. Németország a gyors hadjáratok híve volt, s önbizalomban ezúttal sem volt hiány. Hitler az élettér növelésének eszméjével beindította a goebbelsi propagandát, hogy az újabb front megnyitásának ideológiai hátteret biztosítson. A fő ok természetesen a kifogyhatatlannak tűnő orosz nyersanyagforrások és élelmiszerkészletek megszerzése volt, de a médiában mégis jobban csengtek a „lebensraum" és az „árja terjeszkedés" kifejezések. Ha a Szovjetuniót térdre kényszeríti, a náci Németország útját már csak Anglia állta volna. A kellő eszmei és az elegendőnek vélt anyagi háttérrel 1941. június 22-én majdnem 3 és fél millió német katona, 3500 harckocsi, 4500 repülő és több mint 500 ezer harci jármű indította meg a világháború legnagyobb offenzíváját.

A Barbarossa-terv tökéletesnek tűnt. Német precizitással mindent belekalkuláltak, még az esetleges tévedéseket is. Jellemző volt Hitler és vezérkara nagyvonalúságára, hogy az egész hadjáratot tíz hét alatt be is akarták fejezni. Ám mint minden tökéletesnek hitt tervnek, volt egy gyenge pontja: emberek készítették emberekkel kalkulálva. A logisztikai hiányosságokat és azok pokoli következményeit nem tudták beleépíteni a tervbe, hiszen semmit nem láthattak előre belőlük. Minden utánpótlási útvonalat, minden infrastrukturális tényezőt úgy terveztek, hogy egy csak papíron létező terv sikereire alapozták. A kezdeti sikerek mégis a német reményeket és a terv kiválóságába vetett hitet igazolták. A csapatok, mint kés a vajba, úgy nyomultak a keleti birodalom szíve felé. Sztálin (és ezt Hitler jól látta) valóban nem készült fel a támadásra, egyszerűen nem rendelkezett erre vonatkozóan részletes haditervvel. A legenda szerint a szovjet vezér az offenzíva hírének hallatára összeomlott, és majdnem két hétig elő sem került.

A németek a Leningrád-Moszkva-Kijev irányban vezették a fő támadásokat. A Luftwaffe még a szárazföldi csapatok érkezése előtt biztosította, hogy a szovjet harci repülők nagy része már a földön megsemmisüljön. A németek óriási területeket hódítottak meg nagyon rövid idő alatt, és maguk sem gondolták volna, de éppen ez okozta az egyik fő problémájukat. A hatalmas távolságok miatt az egyes hadosztályok nem tudtak egyforma sebességgel haladni, emiatt a gondosan kidolgozott időrend borulni látszott. A csúszás jelentős volt, a cél azonban még elérhetőnek látszott. Kijevet elfoglalták, szeptemberre elérték és ostromgyűrűbe zárták Leningrádot (a város egészen 1944-ig blokád alatt állt, de túlvészelte, igaz óriási emberveszteség árán), novemberre Moszkva előtt voltak, ám egyik várost sem tudták elfoglalni. A megtorpanásnak a lélektani hatáson túl egészen konkrét következményei is lettek. A szovjetek a kezdeti sokk után decemberben már képesek voltak arra, hogy ellentámadást indítsanak. Ez vezetett egy évvel később a keleti háború fordulópontjáig, a sztálingrádi csatáig, amely 1943 februárjára a legnagyobb áldozatot követelte Paulus tábornok hadseregétől, és új irányt szabott a szovjet offenzíváknak, amelyekből a németek már nem tudtak győztesen kikerülni.

Bár a Barbarossa-terv kudarcba fulladt, máig úgy emlegetjük, mint a történelem egyik leggrandiózusabb offenzíváját. A keleti front megnyitásával Hitler álmai az eurázsiai megszállásról szertefoszlottak.