Életmentő hazaáruló

Vada második világháború előtti életéről keveset tudni, mindössze annyit, hogy az államokban született, majd a főiskolát éveit már Japánban kezdte meg, ahol előbb a tokiói egyetemre, majd pedig tartalékos tisztként a kjúsúi katonai akadémiára járt. Tervei szerint, a diplomái megszerzését követően visszatért volna szülőhazájába, ám a két ország között 1941. december 8-án (a Pearl Harbor ellen intézett japán támadás másnapján) hivatalosan is kirobbanó háború átírta Minoru Vada terveit. Katonai iskolát végzett fiatalként a japán hadsereg rövidesen besorozta és a 100. gyalogos hadosztály törzstisztjévé tette.

A Fülöp-szigeteki Mindanaóért folyó küzdelemben az amerikai csapatok csak nagy véráldozatok árán tudtak elérni igen csekély előrehaladást, ugyanis a japán parancsnokság a sűrű dzsungel mélyén állította fel harcálláspontját. Az innen indított ellentámadások sokszor váratlanul érték az amerikaiakat, akik gyakorlatilag a sötétben tapogatózva próbálták felszámolni a véderők gócpontjait. Amikor bejutottak Davaóba, a fővárosba, az ott szolgáló japánok közül sikerült egy maroknyit körbe keríteni. Bár többségük a nemesebbnek hitt öngyilkosságot választotta, volt egy fiatal hadnagy, aki inkább megadta magát.

Minoru Vada kihallgatásakor elmondta történetét és azt, hogy hajlandó segíteni az amerikaiaknak, cserébe viszont védettséget kér a háború lezárása után. Hiszen tette nem csak főben járó bűnnek, de szégyenletes, hazafihoz méltatlan aljasságnak is számított Japánban. Miután saját sorsát biztosítottnak látta, elárulta az amerikai parancsnokoknak, hogy pontosan hol tartózkodik a Mindanaót védő 100. hadosztály parancsnoksága. Az átláthatatlan dzsungelben felülről is szinte felismerhetetlennek tűnt a célpont, ezért a tengerészgyalogság egyik B-25-ös bombázójára Minoru Vadát is feltették, hogy az egyik oldallövész pozíciójából személyesen is rámutathasson a lebombázandó területre.

VPersze az amerikai hadvezetés azonnal látta a propaganda lehetőséget a történet mögött, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy a hazaáruló japán a saját egyenruhájában üljön fel a gépre. A bevetés során számos magáért beszélő fotó készült arról, ahogy egy japán tiszt segíti az amerikaiak munkáját. Természetesen gondoskodtak arról is, hogy a képek biztosan eljussanak a japán csapatokhoz is, rombolva a harci morált. A fotók annyira beszédesek lettek, hogy a világháború után több olyan vélemény is született, hogy nem a valós akció során készültek, hanem utólag rendezték meg a jelenetet. Ezt azonban még nem erősítette meg egy kutatás sem.

Az 1944. augusztus 10-én végrehajtott bombázás teljes sikernek bizonyult. A Hirosimára és Nagaszakira napokkal korábban ledobott atombombák persze már előrevetítették a háború lezárását, Mindanao szigetének védőit azonban csak az a tény zavarta meg, hogy a komplett hadosztály-parancsnokság semmivé lett. A központi irányítás nélkül maradt katonák rövidesen elveszítették a szigetért folytatott harcot. Huszonkétezer japán katona vált hadifogollyá, akik közül sokan, ha nincs a tűpontos légitámadás, feltehetően hamarosan hősi halált haltak volna, miközben a császári birodalom végül bejelentette a feltétel nélküli kapitulációt. Ugyanígy többezresre teszik azon amerikai áldozatok számát, akik Mindanaón sebesültek vagy estek volna el, ha a jól irányított védelem továbbra is feltartóztatja őket.

A háború véget ért, az egyezségnek, valamint amerikai születésének köszönhetően Minoru Vada visszatért az Egyesült Államokba, ahol új személyazonosságot kapott, és utána senki sem hallott róla többet.