Első a csatatéren, utolsó a hazatérésben

Mel Gibson Katonák voltunk című háborús filmjének köszönhetően Moore tábornok katonai szolgálatának legfontosabb pillanatait az egész világ megismerte. S, ahogy a filmben Joe Galloway, a UPI fotóriportere (és Hal Moore Katonák voltunk és fiatalok című könyvének társszerzője) is fogalmaz: egy történetet illik az elején kell kezdeni.

Az 1922-ben született Harold Gregory Moore már fiatalkorától fogva azért tanult, hogy felvételt nyerhessen a West Pointra, az amerikai hadsereg tisztképzésének fellegvárába. Igyekezetét siker koronázta és annak ellenére, hogy megannyi gyakorlati tárgyban (mint például az M1 Garand puskával való lövészetben és számos sportfoglalkozásban) jeleskedett, az olyan, elméleti tanulmányok, mint matematika, fizika és kémia komoly gondot okoztak számára.

A második világháború miatt a hagyományos négyéves képzés helyett a harmadik év végén vizsgáztak a kadétok. Noha az utolsó pillanatig rettegett a bukás lehetőségétől, végül sikerrel zárta tanulmányait. Bár eredményei amúgy is korlátozták volna a választási lehetőséget, Moore eleve a gyalogságot jelölte meg választott fegyvernemnek. Hadnagyi kinevezését 1945 júniusában kapta meg.

A második világháború lezárását követő években több tanfolyamon is részt vett, ejtőernyős képesítést szerzett a Japánban állomásozó 11. légideszant-hadosztálynál. A képzés után itt kapta meg első tiszti beosztását, a 187. vitorlázógépes gyalogosezred egyik századparancsnokaként.

Később már az Amerikai Egyesült Államok területén folytatta ejtőernyős-karrierjét, ugyanis 1948-ban a 82. légideszant-hadosztályhoz vezényelték. Saját bevallása szerint ez az időszak volt katonai pályafutásának egyik legszebbje, hiszen éjt nappallá téve ugorhatott, az új ejtőernyők kipróbálása során. Két év alatt több mint százötven bekötött ugrást tudhatott a háta mögött (nyugdíjazásáig ez átlépte a háromszázat is).

A koreai háború Fort Benningben érte, ahol épp csapattiszti képzését folytatta, majd 1952-ben átesett a tűzkeresztségen egy nehézaknavetős század parancsnokaként. A Koreai-félsziget után visszatért a West Pointra, ahol oktatóként szolgált tovább (tanítványai között volt Herbert Norman Schwarzkopf kadét is, aki később tábornokként az első öbölháború koalíciós erőinek parancsnoka volt). Tanári munkáját számos képzés követte, többek között egy felsővezetői tanfolyam is, amit 1956-57 között teljesített. Később Norvégiában szolgált, a NATO egyik tervezőtisztjeként.

A vietnami háború egy igen érdekes időszakban érte az amerikai hadsereget és Hal Moore alezredest. Még javában tesztelték az új haditechnikai eszközök, a helikopterek felhasználási lehetőségeit, amikor Lyndon Johnson elnök úgy döntött: gyorsreagálású erőket küld Vietnamba, az ottani konfliktus elsimítására. A feladatra való felkészülés részét képező csapatösszevonásnak köszönhetően került Hal Moore és 11. légiszállítású hadosztálybeli zászlóalja a hírhedt 7. lovassági ezredhez (amely Custer tábornok vezetésével kudarcot vallott az indiánokkal szemben Little Bighornnál).

Fort Benninget 1965 augusztusában hagyták el és szeptemberben álltak készültségi szolgálatba Dél-Vietnamban. Nagyjából itt veszi fel Moore alezredes és a 7. lovasság történetének szálát a Katonák voltunk című film. Az egység tagjai első küldetésükre készültek 1965 novemberében, amikor a hadvezetés Moore zászlóaljának a Ia Drang völgy elfoglalását tűzte ki célul. Ahogy a filmből is ismert, a november 14-i bevetés alkalmával három egymást követő körben szállították ki a völgy elfoglalására kijelölt alegységet az UH-1 Huey helikopterek fedélzetén.

Az első tűzharc kezdete előtt az amerikai katonák egy észak-vietnami dezertőrbe botlottak, akitől megtudták, hogy az első körben érkező mindössze kétszáz fős alegység egy közel kétezer fős védősereggel áll szemben. A kedvezőtlen arány fennmaradt egészen a csata végéig, hiszen a különböző megerősítések ellenére is, a négynapos küzdelem végére két és félezer vietnami harcos jutott ezer amerikaira.

Úgy tűnt, a hadiszerencse végképp nem áll Moore alezredes mellé, hiszen századait minden irányból visszaszorították és a leszállózónát (LZ X-Ray) is 360 fokos körben kellett védeniük. Amikor már a második nap folyamán az észak-vietnamiak közel jártak állásaikhoz, Moore alezredes magához véve a rádiót elkiáltotta a történelem egyik leghíresebb kódját: „kettétört nyíl". A jelszó egy egész légierős támogatórendszert indított útjára, hiszen azt jelentette, hogy egy szárazföldi egység szorítóba került, amelyből egyedül légitámogatással tudnak megmenekülni.

Ahogy visszaemlékezésekben fogalmaztak: minden, ami épp a levegőben tartózkodott és szárnnyal rendelkezett, azok alatt pedig fegyverekkel, az amerikaiak segítségére sietett. Az arcvonal azonban olyannyira közel volt a leszállózónához, hogy a füstgránátokkal jelölt célpontok ellenére a légierő gépei számos baráti tüzet okoztak, köztük nem egy napalmtöltetű bombával.

Bár a légierő bevetésével időt nyertek, az amerikai állásokat érő támadások nem maradtak abba. A helyzet olyan kaotikussá vált a harmadik napra virradóra, hogy a hadműveletet irányító parancsnokok már készen álltak teljes visszavonulást vezényelni. Moore azonban pontosan tudta, hogy amint megjelenik egy nagyobb létszámú helikopteres formáció, a kiszolgáltatott helyzetet kihasználva az észak-vietnamiak azonnal lerohannák őket. Az állások feladása helyett minden századdal megerősíttette azokat, és a várható támadási irányokba robbanócsapdákat helyeztetett el. A körültekintő felkészülés megtette a magáét, ugyanis a harmadik nap hajnalán indított támadás nagyját ezek a robbanóaknák felfogták. A megtorpanó vietnami katonákat aztán az amerikai tüzérség is támadás alá vette, míg végül meg nem szakították az offenzívát.

Úgy tűnt, végre sikerült megtörni az észak-vietnamiak fő erejét és az amerikai katonák felkészülhetnek a kivonásra, hiszen a fő feladatuk pont a térséget uraló észak-vietnami hadsereg felszámolása, harcképtelenné tétele volt. A harcok azonban még további két napon át tartottak váltakozó intenzitással. November 18-án, azaz a csata ötödik napján végül véget értek a tűzharcok. Az elkövetkező két nap azzal telt az amerikaiak számára, hogy megkeressék minden sebesült és halott bajtársukat.

A völgyért folyó harcok közepette több mint háromszáz amerikai vesztette életét (köztük hetvenkilencen Moore zászlóaljából), és csaknem hatszázan sebesültek meg. Az észak-vietnami erők több mint ezerötszáz főt veszítettek.
Hal Moore alezredes betartotta zászlóaljának tett ígéretét: egységén belül ő érkezett meg elsőként a Ia Drang völgyébe és utolsóként hagyta hátra a csatateret, miután megbizonyosodott arról, hogy minden emberét hazaviszi. A 7. lovasság 1. zászlóaljának minden katonáját hazaszállították, az élőket, sebesülteket és halottakat egyaránt. Egyikük aktájára sem harcközben elveszett jelzés.

Moore a csata után tovább harcolt Vietnamban, immáron ezredesként. Később szolgált a Pentagonban és tanult a Harvard egyetemen is, majd tábornoki kinevezést kapott. A vietnami háború utáni években felajánlották neki az amerikai hadsereg Japánban tartózkodó erőinek parancsnoki posztját, de 32 év után 1977-ben inkább a nyugállományt választotta.

Harold Gregory Moore altábornagy 2017. február 10-én, 94 éves korában hunyt el, mindössze pár nappal születésnapja előtt. Élete egyik utolsó interjújában így fogalmazott: „A katonák sosem egy zászlóért küzdenek. Sosem azért, amit az elnök mond a tévében. Egymásért küzdenek. Meghalnak egymásért és ölnek egymásért. Hetvenkilenc embert veszítettem, 121 katonám sebesült meg. De egyikük sem veszett el. Egyikük sem került hadifogságba. Még ma is megszakad értük a szívem. Mindenkit hazahoztam, mert tudtam, hogy látni fogom még őket."