Európa talpra áll

Washington, London és Párizs azonban azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a helyzet tarthatatlan: a ’40-es évek második felében kontinens-szerte erősödni kezdtek a nehéz napokból maguknak komoly politikai tőkét kovácsoló kommunista pártok, így reálisnak tűnt a veszély, hogy a Szovjetunió ideológiai és egyéb támogatásával a földrész nyugati felén is befolyást szereznek a hasonló szerveződések.
A Marshall-terv alapgondolata a fentiek jegyében az volt, hogy visszatolja Európa gazdaságát az 1939 előtti szintre, ezáltal gátat vessen Sztálin és a Szovjetunió ideológiai-gazdasági befolyásszerzésének – harmadrészt pedig piacokat teremtsen az Egyesült Államoknak, amelyet jóval kisebb mértékben ugyan, de szintén igen hátrányosan érintett a világégés. Az amerikaiak először a „vörös vírussal" szemben leggyengébbnek tűnő láncszemeket, Törökországot és Görögországot segítették pénzügyileg, majd doktrínát kovácsoltak az elképzelésekből, és ezt a programot hirdette meg végül Marshall. A dolog gyorsaságára jellemző, hogy a tervek menet közben is rengeteget alakultak, a programadó beszédben még nem is igazán hangzottak el konkrét számok, és az sem volt egyértelmű, mit tekintenek kölcsönnek, illetve adománynak Washingtonban.

Mindez természetesen Moszkvában korántsem aratott osztatlan tetszést: Sztálin és a szovjet vezetés durva politikai támadásként értékelte a Marshall-tervet, és befolyási övezetükben meg is torpedózták annak végrehajtását. Emiatt nem tartott igényt például Magyarország sem arra a 422 millió dollárra, amelyet első körben juttattak volna hazánk számára az amerikaiak. A Szovjetunió természetesen nem tudott hasonló összegekkel segíteni vazallus országainak, de erőfeszítések azért történtek néminemű kárpótlásra: a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának alapgondolata is ebben az időszakban született meg, de a Marshall-program elutasítása összességében végül komolyan növelte a közép- és kelet-európai országok gazdasági leszakadását a nyugat-európaiakkal szemben. Akár azt is mondhatjuk, hogy ekkor vált mindenki számára végérvényesen nyilvánvalóvá: Európa kettészakadt.
Végül az amerikaiak 1953-ig bezárólag összesen több mint 12 milliárd dollárt osztottak el az európai országok között (mindez mai árfolyamon közelítené a 400 milliárdot, vagyis elképesztően magas összegekről volt szó).

Az 1948 áprilisától folyósított pénzek Nyugat-Európában gyors és látványos talpraállást eredményeztek: az ’50-es évek elejére a kontinens gazdagabbik fele már felülmúlta a világháború előtti gazdasági teljesítményét, és a Marshall-terv a későbbi európai integráció szempontjából is alapvető változásokat hozott. Az összegeket a nyugat- és dél-európai államok, illetve az Egyesült Államok által létrehozott új szervezet, az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (OEEC) kezelte, amelynek elsődleges rendeltetése a kereskedelem, a stabilitás és a növekedés erősítése volt Európában. Az egyes államok minden esetben csak az amerikai képviselők révén hívhatták le a segélyösszegeket a külön e célra létrehozott számlákról, majd ezekből az adott állam gazdasági szereplői árukat hoztak be a tengerentúlról. Ezt követően – már saját pénznemben – visszafizették a kölcsönt a kormányoknak, amelyek azt ezután további vállalkozásoknak folyósították. A gazdaság tehát gyorsan felpörgött, és minden érintett jól járt.

Az amerikai program gyakorlati része 1952-ben befejeződött: az új washingtoni kormányzat már nem látta szükségét a további pénzösszegek folyósításának, miután Európa magához tért, a koreai háborúra pedig az amerikaiaknak is kellettek a források. Az OEEC ugyanakkor hivatalosan 1961. december 31-éig működött, és e szervezet helyét vette át utána a legfejlettebb ipari országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD). Ezzel tehát szimbolikusan is új korszak kezdődött.