Futballháború: öt nap, háromezer halott

Persze – mint a hadtörténelemben oly sok más eseményt – a futballháborúnak (spanyolul: La guerra del fútbol, vagy más megnevezéssel százórás háborúnak) nevezett konfliktus kirobbanását sem lehet csak arra bizonyos labdarúgó mérkőzésre visszavezetni. A valódi ok mélyebben gyökeredzik. A két közép-amerikai ország közötti határ nem volt teljesen egyértelmű, ráadásul könnyen át is lehetett kelni rajta. Ennek is köszönhető, hogy a túlnépesedett Salvadorból az 1960-as évek elején több százezer földműves települt át Hondurasba, hogy a banán-ültetvényeken dolgozzon. Ők az évek során jelentős befolyásra tettek szert az agráriumban. Ezt viszont nem nézték jó szemmel a hondurasi nagybirtokosok, akik elérték az ország elnökénél, hogy földreformot hajtson végre. A földek újraosztása során a területek nagy részét a nagybirtokosok és a helyi parasztok kapták meg, aminek következtében több mint kétszázezer salvadorit utasítottak ki erőszakkal az országból.

Ilyen előzmények után vált gyújtóponttá a két ország között az 1970-es mexikói labdarúgó világbajnokság selejtező sorozata. Az első meccset 1969. június 8-án rendezték Hondurasban, ami a házigazdák 1:0-ás győzelmével ért véget. Ez talán nem véletlen, a helyi rádió ugyanis a mérkőzés előtti nap elárulta, hogy melyik szállodában laknak a salvadoriak, így a hazai szurkolók gondoskodtak arról, hogy ne legyen nyugodt éjszakája az ellenfél játékosainak. A meccset követően egy 17 éves salvadori lány csalódottságában szíven lőtte magát. Tettével nemzeti hőssé vált. Három nappal későbbi temetését a televízió egyenes adásban közvetítette; koporsóját az ország kormánya és a hadsereg vezérkara kísérte utolsó útjára.

A június 15-i visszavágót a salvadoriak húzták be 3:0-ra. Mondhatni, cseppet sem voltak barátságosak a körülmények a vendégcsapat számára, hiszen a stadiont katonák zárták körül, nemzeti lobogójukat pedig elégették és helyette egy sáros rongyot húztak fel a zászlórúdra. Az erőfitogtatás nem ért véget a három sípszót követően, alig néhány órával a mérkőzés után lezárták a közös határt és mindkét ország hadseregét riadókészültségbe helyezték.

Az akkori szabályok szerint a továbbjutás kérdése egy harmadik, semleges pályán lejátszott meccs eredményével dőlt el. Ennek a találkozónak június 26-án Mexikóváros adott otthont. 3:2-re Salvador győzött, így ők jutottak ki a világbajnokságra.

A meccsek keltette feszültség később sem csillapodott: mindkét országban folyamatosan voltak az utcai zavargások, amelyek július 4-én a diplomáciai kapcsolatok megszakadásához vezettek. Eddigre a határon már folyamatossá váltak a kisebb-nagyobb fegyveres összetűzések. Aztán július 14-én El Salvador összehangolt támadást indított Honduras ellen. Mivel hadseregük jóval erősebb volt, könnyű győzelemre számítottak. Tévedtek… Bár alig 24 óra alatt több jelentős várost is elfoglaltak, a hondurasiak lassan összeszedték magukat és több ellentámadást is indítottak. Hamarosan már a salvadori olajtárolókat bombáztak. Érdekesség: mindkét hadsereg olyan eszközöket használt, amelyek még a második világháborúból maradtak vissza. Ezt a háborút emlegetik az utolsó olyan katonai összecsapásnak, amelyben még légcsavaros és dugattyús repülőgépek harcoltak.

Az Amerikai Államok Szervezete már a harcok kirobbanásának másnapján összeült és követelték a tűzszünetet. Ez végül is július 20-án lépett életbe. Az utolsó salvadori katona augusztus 2-án vonult ki Hondurasból. Az elnök ugyanis garantálta, hogy nem esik bántódásuk az országban maradt salvadoriaknak. A két ország közötti hivatalos békekötésre egészen 1980. október 30-ig kellett várni. Ebben viszont sikerült rendezni a vitatott területi kérdéseket. Mára a diplomáciai kapcsolatuk is rendeződött.

A száz órán keresztül tartó háború veszteségeiről a mai napig nincsenek pontos információk,  hiszen minden forrás más-más számot mond. Valószínűleg azonban mintegy 900 salvadori és kétezernél is több hondurasi halt meg a háborúban. A sebesültek számát tízezerre teszik és több ezren vesztették el otthonukat.