Gyors győzelem

Szerződés ide vagy oda, a Monarchia és Románia kapcsolata soha nem nyugodott szilárd alapokon, s a kezdet óta nélkülözte az őszinteséget,
elsősorban azért, mert a kis délkelet-európai állam magának akarta Erdélyt. Ebből adódóan az ország az 1912–13-ban megvívott két balkáni háború után már inkább az antanthatalmakhoz
húzott, mert úgy érezte, hogy azok támogatásával végre beteljesedhet a terület megszerzésére
vonatkozó régi álma.

Kockázatok és mellékhatások

Románia az első világháború kitörésekor mindazonáltal semleges maradt, s ezt kétségtelenül kényes
helyzete indokolta. Tartott ugyanis Oroszország balkáni befolyásának túlzott megerősödésétől, Erdély birtokba vételének valóra váltását azonban a cári birodalmat is a soraiban
tudó antant győzelmétől várhatta. A politikai megfontolások tehát azt diktálták, hogy a haderejét minél tovább őrizze meg épen, s egyik oldalhoz se csatlakozzon. A balkáni ország megnyeréséért
ugyanakkor hamarosan megkezdődött a versenyfutás a hadviselő felek között.

A központi hatalmakkal szimpatizáló román politikusok Bécsen és Berlinen keresztül kíséreltek meg nyomást gyakorolni a budapesti kormányra, hogy az jelentős politikai kedvezményeket adjon az erdélyi
románok számára, így segítve elő Románia hadba lépését Németország és a Monarchia oldalán. Tisza István magyar miniszterelnök viszont úgy gondolta: a bukaresti kormány döntését
egyedül a harctéri események befolyásolhatják. Ha a Monarchia győz, nem kell alkudoznia szomszédjával, vereség esetén pedig az engedmények amúgy sem érnének semmit.
A helyzet a következő esztendőben sem változott: bár 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Ráadásul német részről is nőtt a nyomás, hiszen Románia katonai erejére nagy szükség lett volna
a keleti hadszíntéren. A hadi helyzet átmeneti javulása, illetve Bulgária csatlakozása a központi hatalmakhoz ugyanakkor csökkentette a magyar kormányra nehezedő nyomást.

Az antant számára 1916 közepén, a több hadszíntéren megindított nagy nyári offenzívák idején jött el
a kedvező pillanat ahhoz, hogy Romániát – s esetleg Görögországot – a saját oldalukon bevonják a háborúba. Úgy vélték: ha az új szövetségesek, karöltve a Szalonikiben állomásozó
angol–francia erőkkel (melyek még 1915 őszén, a központi hatalmak Szerbia ellen indított hadjáratának idején érkeztek a görög kikötővárosba) a Balkánon megnyitják a negyedik
jelentősebb európai frontot, az ellenséget minden korábbinál súlyosabb helyzetbe hozzák.

Itt az idő

A románok olyan időpontban akarták elkötelezni magukat az antant mellett, amikor a németek semmilyen veszélyt nem jelentenek rájuk a Balkánon, így a területi igényeiket gyorsan és kevés veszteséggel realizálhatják. Úgy tűnt, erre 1916 nyarán kínálkozik megfelelő alkalom. Érezték
ezt a magyar politikai vezetők is, nem véletlenül küldött Tisza István 1916. július 7-én memorandumot Ferenc József császárnak, amelyben a román támadás valószínűségével számolva
azt fejtegette: bár a Bruszilov-offenzíva súlyos válsággal fenyeget, némi erőt át kellene csoportosítani
a román határra, akár Szerbia jelen tős részének feladása árán is. Július végén ismét az uralkodónál sürgetett intézkedéseket, azt javasolva, hogy a császár a németektől kérjen segítséget,
amiért cserébe – ha szükséges – lemondhatna a javukra a Monarchia lengyel területekre vonatkozó
igényéről is.

Még ugyanebben a hónapban a német, az osztrák–magyar és a bolgár katonai vezetés megállapodott abban, hogy a román hadsereg támadása esetén összehangolt katonai lépéseket
tesznek, amelyek célja nem az ellenséges offenzíva feltartása, hanem a balkáni ország hadseregének megsemmisítése, illetve a déli front kialakulásának megakadályozása lesz.
Bulgária északi határán bolgár, török és német katonai egységek gyülekeztek a német August von Mackensen tábornok parancsnoksága alatt, az osztrák–magyar hadvezetőség pedig
augusztusban az erdélyi védelem előkészítése érdekében Arthur Arz von Straussenburg tábornokot – a Monarchia haderejének későbbi vezérkari főnökét – küldte a déli határvidékre.

Mivel Románia belépése esetén a keleti hadműveletek összehangolása Oroszországra várt, az antant nevében ők tárgyaltak a bukaresti kormányzattal. A cári vezetés még 1914. október elsején elismerte Románia
igényét Ausztria–Magyarország románok lakta területeire, ám Bukovina nagy részére maguk az
oroszok is pályáztak, míg a Temesi bánságot – vagy legalább annak egy szeletét – Szerbiának kívánták juttatni. Ugyancsak vitára adott okot a katonai együttműködés módja. A románok
erdélyi benyomulással akarták megkezdeni a háborút, az ezzel egy időben szinte bizonyosan meginduló bolgár offenzíva feltartóztatását pedig az oroszokra hagyták volna. A cári haderő vezérkara viszont Galíciában számolt leendő szövetségesével.

A júniusban és júliusban folytatott
intenzív tárgyalások eredményeként a román kormány 1916. augusztus 17-én csatlakozott az antanthoz. A Bukarestben aláírt titkos szerződés értelmében a szövetségesek vállalták,
hogy a Szalonikinél és a Galíciában indítandó offenzívákkal, továbbá hadiszállítással segítik a románok Monarchia elleni támadását, amelyet az egyezség értelmében legkésőbb
augusztus végéig meg kell kezdeniük. A területi igények tekintetében pedig Oroszország engedett nyugati partnereinek, hiszen az antanthatalmak a hadba lépésért cserébe Romániának
ígérték Bukovina egy részét, az egész Bánságot, illetve Erdélyt. Érthető tehát Ion I. C. Brătianu miniszterelnök kijelentése: „Ki tudja, hogy vajon a századok során lesz-e
még egy ilyen kedvező pillanat, mint a mostani." Úgy vélte, Romániának ezért akár a vereség kockázatát is vállalnia kell, hiszen az Erdélyre vonatkozó igények nagyhatalmi elismerése
az egyesítési törekvés ügyét mindenképpen előreviszi. Ezért abba
is belement, hogy történjék bármi, nem köt különbékét a központi hatalmakkal.
A balkáni ország végül 1916. augusztus 27-én üzent hadat a Monarchiának, az I. Károly örökébe
lépett Ferdinánd király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok
hágóin.

Válaszul 28-án Németország, 29-én Törökország, szeptember elsején
pedig Bulgária deklarálta a háborút Románia ellen, az utóbbi állam ráadásul már másnap megtámadta
Dobrudzsát. A románok haditervét leginkább területszerzési vágyaik befolyásolták, ezt bizonyítja az is, hogy négy hadseregükből hármat Erdély határainál sorakoztattak fel.
Az oroszokkal a 4. hadsereg biztosította az összeköttetést, tőlük délre a 2. hadsereg, míg a szerb határig az 1. hadsereg rohamozott. A bolgár offenzívát Dobrudzsában a 3. hadseregnek
kellett volna feltartóztatnia.

Kijózanító pofon

Erdélyben az Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadsereg 34 000 katonája csak lassítani tudta a román térnyerést, amelynek mélysége szeptember közepéig egyes helyeken elérte
a 60–80 kilométert. Szeptember 10-én a Szalonikiben állomásozó antantcsapatok is megkezdték a támadást, miután még a nyár folyamán szétbontakoztak a görög–szerb határ (vagyis a macedón front) mentén. A vegyes összetételű, francia, angol, szerb és orosz katonákból álló haderő irányítását francia főparancsnokra, Maurice Sarrail tábornokra bízták. Nyugatról hozzájuk csatlakozott
az olaszok dél-albániai frontja, az Ohridi-tó és a tenger között. A támadással az antant azt kívánta megakadályozni, hogy a térségből a németek és a bolgárok csapatokat vonjanak ki a
Románia elleni harchoz.

Mindeközben az Osztrák–Magyar Monarchia – amelynek helyzete a keleti
és az olasz hadszíntéren is megrendült a Bruszilov-offenzíva, illetve a 6. isonzói csata miatt – Erdélyben nem tudott úrrá lenni az eseményeken. A németek pedig kihasználták a
kínálkozó alkalmat, s ráerőltették szövetségesükre az egységes hadvezetést, amit addig hiába kívántak. Szeptember 6-án Paul Hindenburg német és Franz Conrad von Hötzendorf osztrák–
magyar vezérkari főnök aláírta azt a megállapodást, amely kimondta: „A jövőbeni bolgár–német–osztrák– magyar–török hadműveletek egységes vezetésének biztosításáért őfelsége a
német császár átveszi a központi hatalmak és szövetségeseik hadműveleteinek fővezérletét". Az egyezséghez csatlakozott a bolgár és a török vezérkar is.

A macedón frontra hamarosan egy újabb német hadosztály érkezett, s az ott harcoló bolgár és német erők parancsnokságát Karl von Bülow tábornok vette át. A Mackensen irányítása
alatt álló, Bulgária északi részén csoportosuló – német, bolgár és török erőket tömörítő – Duna-hadsereget megerősítették, és a román főváros, Bukarest elleni támadásra készítették
fel. Erdélyben, közelebbről Marosvásárhelyen összpontosították az 1. osztrák–magyar hadsereget, attól
délkeletre pedig a német és monarchiabeli egységekből összeállított 9. német hadsereget, amelynek parancsnoka a német vezérkar éléről augusztus végén menesztett Erich von
Falkenhayn lett. Minden készen állt tehát a Románia elleni hadjárathoz.
A központi hatalmak számára fontos volt, hogy új ellenségüket teljesen kiiktassák a háborúból, vagy legalább lerövidítsék a hosszú balkáni arcvonalat. A rövidebb front védelme ugyanis
kevesebb katonát igényelne, a felszabaduló csapatok pedig bevethetővé válnak más harctereken. Mindezeken túl, egy esetleges győzelemmel komoly természeti kincsek birtokába is
kerülhet a német, osztrák–magyar, bolgár és török erők alkotta négyes szövetség.

Mackensen sikerei, azaz a Bukarestet délről fenyegető veszély arra kényszerítette a román hadvezetést, hogy leállítsa az erdélyi támadást, és erőinek egy részét onnan a főváros
védelmére csoportosítsa át. Ennyi elég is volt Falkenhayn számára, aki 1916. szeptember 26–28-án Nagyszebennél az 1. román hadseregre, majd október 5–6-án Persánynál a 2. román hadseregre is vereséget mért. Arz tábornok pedig október 7–9. között Brassónál győzte le a 4. román
hadsereget. Az ellenség sorra adta fel a hágókat, és október végére Erdély teljes területéről kivonult. November folyamán a 9. német hadsereg Erdély felől, Mackensen pedig a Duna irányából
tört be a Román-alföldre. A születésnapját éppen aznap ünneplő német tábornok december 6-án vonult
be Bukarestbe, s ugyanekkor került Ploieşti is a központi hatalmak kezére.

Az év végére már az ország kétharmada állt megszállás alatt. A kormány Moldvába menekült, ahol a hadsereget a Henri Mathias Berthelot vezette francia katonai misszió igyekezett újjászervezni.
Románia ráadásul nemsokára még nehezebb helyzetbe került: közvetlen támasz nélkül maradt a keleti
hadszíntéren, mivel a bolsevik hatalomátvétel után Oroszország kilépett
a háborúból. A kormány így 1917. december 9-én – szembe menve az antantnak tett ígérettel – fegyverszünetet kötött a központi hatalmakkal, 1918. május 7-én pedig aláírta a bukaresti
békeszerződést, melynek értelmében átengedte Dobrudzsa egészét Bulgáriának, míg a Kárpátok mentén egy keskeny, 2–10 kilométer mélységű sávot az Osztrák–Magyar Monarchiának.
Mégis az a különös helyzet állt elő, hogy a vesztes háborút területi nyereséggel zárta, mert megtarthatta az 1918 januárjában Szovjet-Oroszországtól megszerzett Besszarábiát. A
bukaresti békeszerződéssel Románia számára gyakorlatilag véget ért az első világháború.

1918. november 10-én, azaz egy nappal a harcokat lezáró fegyverszünet
aláírása előtt azonban ismét hadat üzent Németországnak, így a győztes
oldalon fejezhette be a világégést.


Fotó: a HM HIM fotóarchívuma

Forrás: Magyar Honvéd 2016. augusztus