Háború karácsonykor – Afganisztán megszállása

A tragédia megértéséhez érdemes megemlíteni, hogy Afganisztán függetlenségének 1919-es kinyilatkoztatása után az ország a szovjet külpolitika hatósugarába került. Az 1950-es évek közepére, amikor a függetlenné vált Pakisztántól Kabul az angolok által elcsatolt területek visszaadását követelte, a két ország közelebb került egymáshoz, mint előtte bármikor. Muhammad Daud herceg afgán kormányfőként 1954-ben fegyvereket kért az amerikai külügyminisztertől, aki ezt megtagadta. Moszkva viszont folyósított 3,5 millió dolláros hitelt, majd ezt egy 100 millió dolláros újabb hitel követte. Szovjet támogatással műutak, repülőterek épültek Afganisztánban, a hadsereg T-34-es harckocsikat, MiG-17-es repülőgépeket, helikoptereket, korszerű fegyvereket kapott, 1961-tól pedig afgán tisztek mehettek a Szovjetunióba továbbképzésre.

Muhammad Daud Khan, aki 1953-1963 között miniszterelnök volt, 1973. július 17-én – felhasználva Muhammed Zahir sah olaszországi tartózkodását – államcsínyt hajtott végre, a köztársaság kikiáltása után felvette az elnöki címet, egyben kormányfő, külügy- és hadügyminiszter is lett. Sorozatban kötötte a Szovjetunióval a szerződéseket és egyezményeket, de gazdasági és belpolitikai intézkedései 1978. április 27-én forradalomhoz vezettek. A fegyveres erők megdöntötték a Daud-kormányt, az ország neve Afganisztáni Demokratikus Köztársaság lett. Muhammad Taraki lett az állam- és kormányfő, de másfél év múlva lemondani kényszerült. 1979. december 27-én Babrak Karmal hajtott végre fordulatot, politikai, erkölcsi, gazdasági és katonai segítséget kérve Moszkvától, amely 1966 és 1976 között több mint 700 millió dollárt fektetett Afganisztánba.

A moszkvai Politikai Bizottság 1979 tavaszától kezdett egy afganisztáni beavatkozással foglalkozni. Néhány hónap múlva 63 szovjet katonai szakértő érkezett Kabulba, élén Ivan Pavlovszkij hadseregtábornokkal; ő tervezte meg 1968-ban a csehszlovákiai katonai beavatkozást. December 25-én repülőgépen négyezer szovjet katona érkezett Kabul és Bagram repülőterére. Ezt követően négyszáz MiG-21-es és Szu-27-es szovjet katonai repülőgép érkezett, ezzel megkezdődött Afganisztán megszállása. Tekintettel arra, hogy a szovjet erők 300 mérföldre megközelítették az Indiai-óceán partvidékét, egyszersmind a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül a világ olajexportjának nagy része bonyolódik, Carter amerikai elnök 1980. január 3-i kongresszusi üzenetében leszögezte: „Bármely külső erőnek minden kísérletét, hogy ellenőrzése alá vonja a Perzsa-öbölt, úgy fogjuk tekinteni, mint amely veszélyezteti az Egyesült Államok létérdekeit… A Szovjetuniónak meg kell fizetnie az Afganisztán elleni agresszióért."

Az USA-ba irányuló szovjet kivitel ezután egyharmadára csökkent, a hadászati támadó fegyverrendszereket korlátozó SALT-II szerződést, amelyet Carter és Brezsnyev 1979. június 18-án írt alá Bécsben, az amerikai szenátus nem ratifikálta, mindezt betetőzte a moszkvai olimpia bojkottja. Az invázió nyomán hat gépesített hadosztály, a 105. légideszant hadosztály, hat helikopter ezred és légierő – összesen 85 ezer fő – állt szemben a parasztokból verbuvált, rosszul felfegyverzett afgán erőkkel.

1979 decemberében a szovjet csapatok két nap alatt Kabulban voltak. A gyors siker után hideg zuhanyként tapasztalták, hogy Afganisztánban a főváros birtoklása önmagában nem sokat jelent. Az európaitól merőben eltérő szerkezetű társadalomba csöppentek bele, ahol a különféle törzsek szinte örömüket lelik abban, ha ellenszegülhetnek a központi akaratnak. Mivel az ázsiai köztársaságokból származó szovjet katonák kezdtek átszökdösni az ellenállókhoz, helyettesíteni kellett őket távoli vidékekről hozott bajtársaikkal, akik számára pokollá vált az éghajlat és a terep egyaránt. A szovjet erők gyakorlatilag egy nyugat-európai hadsereg benyomását keltették. A klasszikus csatamezőkön folytatott küzdelem elképzelhetetlen volt. Bevetették hát az ejtőernyős alakulatokat, hogy csapást mérjenek a szurdokokban megbúvó mudzsahed csoportokra. Annyi katona azonban nem állt rendelkezésre, hogy hosszabb ideig tartani tudják a meghódított állásokat. Az ellenállók visszaszivárogtak, és az egész kezdődött előröl. Ekkor elkeseredett terrorhadjárat indult a polgári lakosság ellen, bombázás, kiterjedt területek elaknásítása és vegyi fegyverek bevetése.

A hadműveletek váltakozó sikerrel folytak, amikor – 1982 végén – afgán részről tűzszüneti megállapodást javasoltak. 1986-ban ismét fellángoltak a harcok, majd Washington Stinger légvédelmi rakétákat kezdett szállítani az afgánoknak. Ekkor a lőtávolságba kerülő szovjet gépek és helikopterek hullani kezdtek, így aztán az a kísérlet sem járhatott eredménnyel, hogy a szovjetek elvágják az ellenállók utánpótlási vonalait, hiszen a pakisztáni határ mentén felvonuló katonákat szintén csak légi úton lehetett ellátni lőszerrel és élelemmel.

Gorbacsov végül 1986. július 28-án bejelentette hat szovjet ezred visszavonását Afganisztánból.

Az afgán és a pakisztáni külügyminiszter ENSZ-közvetítéssel 1988. április 14-én békemegállapodásokat írt alá, azok teljesítésére a Szovjetunió és az Egyesült Államok vállalt garanciát. Kabul – érezve saját katonaságának gyengeségét és felkészületlenségét – minden eszközzel hátráltatni igyekezett a szovjet erők teljes kivonását, de az 1988. május 15-én megkezdett művelet kilenc hónap alatt lebonyolódott. A valamivel több mint kilenc évig tartó intervenció után, 1989. február 15-én kelt át az Amu-darja határfolyó hídján és hagyta el Afganisztánt az utolsó szovjet katona Borisz Gromov altábornagy, az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok parancsnoka.

A kivonulásig összesen 620 ezer katona fordult meg Afganisztánban, ebből 14 ezer 453 meghalt, a sebesültek száma 53 ezer volt. A szovjet hadsereg 118 repülőgépet, 333 helikoptert, 147 harckocsit és több mint 1300 páncélozott járművet veszített. Az afgán áldozatok száma 1,24 millióra volt tehető, ami az ország lakossága 9 százalékának felelt meg.

Fotó: internet