1916. december 28.

Eljött a hurcolkodás napja. Összepakolom cókmókomat, elbúcsúzom az itt maradt jó ismerősöktől, s hátamon az elbírhatókkal, a többi sorstárssal együtt visszaballagunk fel a hegynek, ahonnan jöttünk, mert hát az ember hol hegynek, hogy völgynek jár ezen a rozzant földgolyóbison. A hírhedt 8. bataillon deszkakerítésének kapuján meglehetősen vegyes érzelmekkel léptem be. Ezzel a lépéssel Nikiforoff apánk közelébe vitt a sors, tőle pedig jobb távol lenni a magamféle embernek. Nagyon jóleső azonban az a tiszta öröm, ahogyan az önkéntes barakkbeliek, a 75. barakkok lakói fogadnak. Itt vannak a régi jó ismerősök közül, akikkel a fogság kezdetén együtt küszködtem, a derék Zsaki, akivel mindig olyan jól megértettük egymást; Suba, a gyermek, aki annak idején azt hiszem, örült egy kicsit, hogy szigorú apai fennhatóságom alól megszabadult, de azért örömmel üdvözöl; és az akkor szanaszét lakó önkéntesek, akik kisebb klikkeket alkotva élnek együtt a priccsen, de jó egyetértésben, akik a 72-73-74-75. barakkokban vannak.

Én a 75.-be kerülök. Több százan lakunk itt, négy óriási teremben emeletes priccsekre zsúfolva, illetve csak a három belső terem lakott, az egyetlen bejárat melletti első terem, jóllehet előcsarnokból nyílik, az ajtó állandó ki-benyitogatása miatt oly rettentő hideg, hogy itt senki nem tartott ki eddig. A hideg emelkedésével, mint a méhek télen, a belső termekbe húzódott össze a társaság, úgyhogy ott egy talpalatnyi üres hely nincs: a földszinti s emeleti priccseken heringek módjára szoronganak az alvók. Az emeleti priccseken nappal úgy csinálnak férőhelyet, hogy a szalmazsákokat a fejrész felé felcsapják, s az üresen maradt helyre állíttatnak az éj folyamán a mennyezetgerendák szögeire akasztott asztalok, székek stb. Itt nekünk, újonnan érkezetteknek másutt, mint a legkülső teremben nem tudnak helyet adni, s ezzel egy keserves kálvária kezdődik. Ez a terem egy jégveremhez hasonlít, nemcsak állandóan nulla fokon aluli hőmérséklete miatt, hanem mert az ablakokat vastag dér borítja belülről, melyre szép virágokat és monogramokat lehet karcolni, melyeken a külső világosság csak nehezen szűrődik át, és a kongó cementen úgy járunk fázós lábainkat élénkítve, mint valami barlangban. Ha a déli nap rásüt az ablakokra, s egy kissé emelkedik a hőfok, a felső táblákon megolvad a zúzmara, és a lefolyó lé lassan leszivárog az alsó ablakszemekre, de amint a napsugár odébb kúszik, rögtön megdermed. Másnap aztán az alsó táblákon már jégrétegre folyik a felülről érkező víz, napszálltával újra ráfagy erre, s így folyton vastagodik, úgyhogy érkezésünk alkalmával már arasznyi vastag jégréteget találunk a legalsó ablakszemen, mely felfelé folyton vékonyodik, de még a második, harmadik szemet is csaknem teljesen beborítja, lefelé pedig az ablakpárkányról csaknem a padlóig ujjnyi vastagságtól karvastagságig menő jégcsapokat nyújtogat.

Ez a látvány még az én Szibériában már eléggé edzett természetemnek is soknak tetszett. Hisz itt, ha véletlenül lefordul rólunk a takaró reggelre, szépen meg is fagyhatunk. Sőt, az én vékony pokrócom alatt anélkül is megfagyhatok. A fiúk nem tudnak semmi megoldást, a kályhákat a muszka ígéri jobban ellátni fával, de egyelőre az ígérettel nem sokra megyünk. Arról szó se lehet, hogy az alsó priccsen valaki alhasson, a felsőre hurcolkodunk, itt a tető alatt talán 1-2 fokkal melegebb lehet, de az első éjjel szemernyit sem vagyok képes aludni, alulról jobban fázom, mint felülről. Reggel álmosan és összetörve kászálódom fel, és sietek be a harmadik terembe, ahol a magyar önkéntesek laknak, s ahol meleg fogad. A forró reggeli csája kissé helyrehoz, s a fiúk szalmazsákján elnyújtózva, s az ő meleg takarójukkal burkolózva itt nagyot alszom késő délutánig.