Harminc éve következett be a Challenger katasztrófája

Hét űrhajós vesztette életét három évtizeddel ezelőtt az űrkutatás történetének egyik legsúlyosabb balesetében, a Challenger katasztrófájában. Az űrsiklóprogram és az emberrel végrehajtott űrrepülések kétéves felfüggesztéséhez vezető baleset alighanem a mai napig a legismertebb hasonló katasztrófának számít: a Challenger ezen a bizonyos harminc évvel ezelőtti, végzetes napon mindössze 73 másodpercet töltött a levegőben, megsemmisülését pedig kis túlzással az egész világ élőben figyelte a televíziós közvetítéseken keresztül.

A Challenger volt az amerikai űrsikló- (vagy űrrepülőgép-)program keretében elkészült második gép a Columbia után. A programtól a ’70-es években az űrkutatás megújítását és gazdaságosabbá tételét várták, hiszen a korábbi eszközökkel szemben ezek a járművek újrahasznosíthatók voltak. A Rockwell International által legyártott eszközök dominálta STS (Space Transportation System) program a kísérleti repülések után végül a Columbia 1981. április 12-ei sikeres küldetését követően kapcsolt magasabb fokozatba, a Challenger is ennek keretében hajtotta végre a maga repüléseit – a végzetes felszállás előtt szám szerint kilencet. 1983. április 4-én szállt fel először, és több történelmi elsőség is fűződött a nevéhez: vele hagyta el először a Földet az első amerikai nő (Sally Ride), az első afroamerikai űrhajós (Guion Bluford), majd az első kanadai űrhajós (Marc Garneau), de elsőként hajtottak végre általa sikeres éjszakai felszállást és landolást is.

A Challenger tizedik – az STS-program huszonötödik – repülésének kudarcát két, egymással szorosan összefüggő, és az utólagos vizsgálatok szerint már-már abszurd módon banális probléma okozta: a Challengert indító jobb oldali hordozórakéta egyik illesztésénél elhelyezett – bizonyos források szerint pár dollárba kerülő – tömítőgyűrű egyszerűen nem tudott megfelelően tágulni az enyhe floridai telekhez képest szokatlan hidegben, így nem is töltötte be megfelelően a funkcióját. Ezért aztán – nagyon leegyszerűsítve – az üzemanyag elkezdett szivárogni, majd begyulladt, a láng pedig berobbantotta a rakétában lévő hidrogént. Vagyis a műszaki hiba és a hideg időjárás együtt vezetett a tragédiához. A 11.38-kor felszállt Challenger alig több mint egy perc után, 2349 kilométer/órás sebesség mellett, nagyjából 15 ezer méteres tengerszint feletti magasságon felrobbant az Atlanti-óceán felett, és három részre szakadva hullott vissza a vízbe. A hétfős legénységből mindenki életét vesztette: szörnyethalt Francis Scobbee parancsnok, Michael Smith pilóta, Judith Resnik, Ronald McNair, Ellison Onizuka és Gregory Jarvis űrhajós, illetve Christa McAuliffe tanárnő is, aki egy két hónapos „gyorstalpaló" után, önként jelentkező civilként vett részt a repülésen.

A legénység halálát egyébként nem maga a robbanás okozta, hanem az őket szállító kabin zuhanása és vízbe csapódása. A pusztulás méreteiről és jellegéről sokat elárul, hogy a Challenger darabjainak csupán mintegy a fele került elő utólag, az emberi maradványok közül pedig mindössze négy asztronautát sikerült többé-kevésbé azonosítani. A tragédia sokkolta Amerikát és a világot: Ronald Reagan elnök még aznap estére tervezett, az Unió helyzetét értékelő beszédét is elhalasztotta egy héttel, a repüléseket pedig természetesen azonnal felfüggesztették a vizsgálat idejére. A következő űrsiklóküldetés, a Discovery hetedik felszállása csak 1988. szeptember 29-én történhetett meg, már a vizsgálatok lezárulta után.

A fentiekhez utóbbiak fényében érdemes hozzátenni: a Challenger eredetileg január 22-ére tervezett startját a következő napokban többször is elhalasztották időjárási, illetve kisebb műszaki problémák miatt, vagyis a baleset nem volt éppen rossz előjelek nélküli. Mint az utólagos vizsgálatok megállapították, a NASA illetékeseinek a fenti problémákról ugyanakkor lehetett volna tudomásuk megfelelő körültekintés esetén. A rakétákat gyártó Morton Thiokol cég szakértői előzetesen kifejezetten figyelmeztették az űrügynökséget, hogy a tömítőgyűrűk már plusz 11 fok alatti hőmérsékleten sem teljesen megbízhatóak, márpedig a Challenger fellövése idején fagypont körüli volt a levegő: soha azelőtt nem indítottak ilyen hidegben űrrepülőt, utána pedig már értelemszerűen nem fordulhatott elő ilyesmi. A NASA vezetőinek vállára ugyanakkor óriási nyomás nehezedett a hosszabb távú megtérülés érdekében, és emiatt minél inkább emelni akarták a repülések számát.

A Challenger katasztrófája mélyen beleégett az amerikai köztudatba, és ugyan az 1988 utáni tizenöt évben fennakadás nélkül folyt tovább az STS-program, bizonyosan az 1986-os sokk is hozzájárult ahhoz, hogy miután – szinte napra pontosan tizenhét évvel később – 2003. február 1-jén a Columbia is végzetes balesetet szenvedett, egyre inkább fogyni kezdett a levegő az STS-program körül. Bár a program 2011-es befejezésének végül természetesen nem ez volt a fő indoka, hiszen a két végzetes balesettel szemben százharminchárom sikeres misszió áll az STS történelemkönyvében.