Hatvanhat éve tudta meg a világ, hogy létezik a szovjet atombomba

Bár a nukleáris fegyver kifejlesztésével az USA-ban értek célba először, a második világháború utolsó évének hidegháborút előrevetítő hangulatában már a leendő rivális, a Szovjetunió is gőzerővel dolgozott saját atombombáján. Miután Sztálin a potsdami konferencián személyesen Trumantól hallott az amerikaiak új fegyveréről, majd a Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombákat, utasítást adott a munkálatok gyorsítására. A szovjet mérnökök, akik kémtevékenység révén hozzáférhettek a Manhattan-programban résztvevő „kollégáik" egyes eredményeihez, a várakozásokhoz képest rendkívül hamar, már 1949-ben előállt egy működőképes nukleáris fegyverrel. A huszonkét kilotonnás, RDSZ-1 névre hallgató kísérleti atombombát 1949. augusztus 29-én robbantották fel a kazahsztáni Szemipalatyinszk mellett.

Az „Első villám" fedőnéven is emlegetett fegyver sikeres felrobbantásáról 1949. szeptember 25-én értesült a világ, ekkor közölte hivatalosan is a TASZSZ, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával. Ez a bejelentés hivatalosan is véget vetett az Egyesült Államok atommonopóliumának, a világon pedig úrrá lett a paranoia, a nukleáris háborútól való félelem. Truman amerikai elnök szinte azonnal bejelentette egy új fegyverkezési program elindítását.

A két szuperhatalom gőzerővel kezdte fejleszteni atomarzenálját. Az USA-ban hamarosan elkészült az első hidrogénbomba, amit 1952. november 1-jén robbantottak fel először. A szovjetek válaszára már csupán egy évet kellett várni, akik 1953 augusztusában kipróbálták saját fejlesztésű termonukleáris fegyverüket. A következő számottevő lépés az interkontinentális ballisztikus rakéták megjelenése volt, amelyekkel nagy távolságra is célba lehetett juttatni a nukleáris robbanófejeket anélkül, hogy bombázó repülőgépekkel szállítják azokat a célterület fölé. Ezek fejlesztésében a Szovjetunió járt élen, amit a Szputnyik fellövésével hozott ellenségei és a világ tudtára 1957. október 4-én. Az Egyesült Államoknak 1959-re sikerült ledolgozni a hátrányt.

A támadó arzenál bővítése mellett a védekezésre is gondoltak a szuperhatalmak, például a repülőgépek ellen radarhálózatok telepítésével, egyre gyorsabb elfogóvadászok fejlesztésével, az interkontinentális rakétákat pedig ellenrakétákkal tervezték kivédeni. Ám ezek nem biztosítottak tökéletes védelmet, ezért az USA és a Szovjetunió stratégái kitalálták az elrettentés legújabb eszközét, a „második csapást". Ez azt jelentette, hogy mindkét ország képes lett volna visszavágni egy megsemmisítő csapás után, például tengeralattjárókra telepített rakétákkal. Természetesen egy nukleáris csapás utáni visszavágásnak már nem sok gyakorlati haszna lett volna, a rendszer célja inkább az volt, hogy az ellenséget visszatartsa a támadástól. Ez volt mindenki jól felfogott érdeke is egyben, mivel a két szuperhatalom már az ötvenes években annyi atomfegyvert halmozott fel, hogy egy atomháború mindkét felet teljesen elpusztította volna.