Hetvenöt éve dőlt el a második világháború

A Barbarossa-terv kétségtelenül a világtörténelem egyik legambíciózusabb és legnagyobb szabású offenzívája volt, ám a Szovjetunió elleni támadásról utólag már tudjuk: kezdeti gyors sikerei ellenére megpecsételte a hitleri Németország sorsát. Főleg, miután a kezdeti egységesség után a hatalmas területeken széttöredezett egységek közül több is megrekedt, többek között Moszkva és Leningrád alatt, illetve azt követően, hogy a kezdeti sokk után a szovjet erők némi fáziskéséssel ugyan, de felvették a harcot a támadókkal.

A németek a Leningrád-Moszkva-Kijev irányban vezették a fő támadásokat az offenzíva során. Az Oroszország délkelet-európai részén található Sztálingrád katonai jelentősége 1942 tavaszára értékelődött fel: ekkor kapta parancsba a német hadvezetéstől Friedrich Paulus tábornok, hogy a Donyec-medence iparvárosainak elfoglalása után foglalja el a várost, kettévágva ezzel a Moszkva-Kaukázus vonalat. A német hadvezetés célja alighanem az lehetett, hogy a sikeres ostrom után csapataik délkeletről támadjanak Moszkva ellen, ugyanakkor nem becsülendő le azon elképzelés sem, amely szerint inkább a Kaukázus elfoglalása lehetett a cél, nem utolsósorban az itteni energiahordozók miatt. Akármi is volt a pontos elképzelés, a 6. német hadsereg négy hónapnyi előkészület után, 1942 augusztusában támadta meg a Vaszilij Csujkov tábornok által vezetett 62. szovjet hadsereg által védett várost.

A Luftwaffe pusztító bombázásokkal döntötte romba Sztálingrád jelentős részét, amelyek során a civil lakosságot sem kímélték, majd megindult a szárazföldi offenzíva is. Ennek során azonban elakadt a lendület: az utcáról utcára, háztömbről háztömbre haladó németek elkeseredett védőkkel, a reguláris egységek mellett partizánokkal, mesterlövészekkel, egyszerű, bosszúszomjas helyi lakosokkal találták szemben magukat, ráadásul a harckocsik is nehezen közlekedtek a romokon. A szétlőtt városban véres, öldöklő állóharc alakult ki, amelynek során mindkét oldal hihetetlen vérveszteségeket szenvedett. Ezzel párhuzamosan a szovjet hadvezetés ellentámadási tervet dolgozott ki a város felszabadítására Uránusz-hadművelet néven, majd novemberben több irányból is nekitámadtak a 6. német hadsereg elnyúlt szárnyainak, illetve az ezeket kísérő, a Wehrmachtnál gyengébb olasz és román csapatoknak. A 3. és 4. román hadsereg például gyakorlatilag egyetlen nap alatt semmisült meg.

A szovjetek gyűrűbe zárták a németeket – innentől kezdve Hitler gyakorlatilag patthelyzetbe került, bár nem volt hajlandó belátni ezt. A Führer megtiltotta a németek visszavonulását a Donhoz, miután Hermann Göring biztosította: a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a katonákat. Azonban akármit is akartak elérni, nem sikerült: a szovjetek rengeteg szállító repülőgépet lőttek le, a kemény orosz tél pedig mindent elnyűtt, gépet és embert egyaránt. A német légierő csak a szükséges utánpótlás 10-15 százalékát tudta biztosítani. Hitler ebben a helyzetben nyilvánította erőddé a várost, és megparancsolta Paulusnak, hogy körkörös védelemre rendezkedjenek be a felmentő sereg érkeztéig. Utóbbit Erich von Manstein tábornagy vezette, aki elképzelése szerint délnyugat felől nyitott volna folyosót, hogy így egyesítse erőit a kifelé támadó Paulus csapataival.

Von Manstein csapatai lendületesen törtek előre, Paulus kitörése azonban nem sikerült, ami megpecsételte a felmentő hadművelet sorsát, főleg, hogy a szovjetek utóbb a felmentőkkel szemben is ellentámadásba mentek át. A németek végül megtörtek, és a tábornagy visszavonta csapatait a Don mögé. 1942 decemberének végére a 6. német hadsereg magára maradt, és egyre kisebb területekre szorították be a védők. Január végére a németek mindkét általuk ellenőrzött repülőteret elveszítették, amivel elvágták őket az utánpótlástól is. A szovjetek ekkor felajánlották Paulusnak, hogy ha megadják magukat, garantálják a hadifoglyoknak a tisztességes eljárást, ám Hitler megtiltotta a kapitulációt. A mészárlás tehát folytatódott, és újabb hatnapnyi embertelen öldöklés után a német tábornok végül hallgatott a józan eszére: január 31-én letette a fegyvert, február 2-áig pedig további több mint 90 ezer embere is követte a példát. Az ostrom befejeződött.

Az oroszok meglepő módon felajánlották Paulusnak, hogy ha megadja magát, garantálják a tisztességes ellátást, ám Hitler parancsa egyelőre még erősebb volt a belső kényszernél, így a német tábornok visszautasította az ajánlatot. Újrakezdődött tehát a mészárlás, a német 6. hadsereg maradéka is kezdett felmorzsolódni. Hitler őrjöngő rohamot kapott, amikor megtudta, hogy Paulus végül a józan eszére hallgatott, és január 31-én megadta magát. Február 2-ig további 91 000 embere követte példáját, és bár számos ellenálló csoport folytatta a küzdelmet, a hivatalos történetírás erre a napra teszi a sztálingrádi csata végét. „Paulus az örök dicsőség küszöbén csinált hátraarcot" – mondta állítólag Hitler, aki dührohamot kapott a hírek hallatán. Persze kérdés, miféle örök dicsőségre gondolhatott a diktátor, a városban ugyanis mintegy negyedmillió német katona veszett oda, 90 ezren pedig hadifogságba kerültek. Közülük mindössze hatezren tértek haza a háború végén.

Sztálingrád alatt végleg szertefoszlott a németek legyőzhetetlenségének mítosza, innentől fogva minden fronton másképp álltak a felek a Wehrmacht erőihez – elsősorban természetesen keleten változott meg a védekezők hozzáállása. Ha itt még nem is vált nyilvánvalóvá mindenki számára, az év nyarán, a kurszki német vereséget követően már tényleg nem volt kérdés: Hitler elveszítette a háborút. Már csak az burkolózott homályba, mikor lesz hajlandó belátni, hogy nem győzhet. A választ ismerjük.