Holdemberek (1. rész)

Egy évvel később, 1962 októberében már egészen mással voltak elfoglalva. A kubai rakétaválság miatt az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte, kitör-e a nukleáris háború a két nagyhatalom között, magával rántva szövetségeseit egy végső, apokaliptikus világháborúba. A veszély végül – javarészt Kennedy pókerpolitikájának és kompromisszumra való hajlandóságának köszönhetően – elhárult. Mindenki megkönnyebbült, az oroszok éppúgy, mint az amerikaiak.

Kennedy halála után Johnson lett az elnök. Politikai programjának egyik alappillére volt az űrverseny, így a hidegháború még fagyosabban folytatódott, az Apollo-program pedig kiemelt projektté vált az USA számára.

Johnson politikáját aztán utódja, Nixon is folytatta, aki – kevesebb lelkesedéssel ugyan – de biztosította a projekt működését 1969 után. A szovjetek kiszálltak a versenyből, az amerikaiak megnyerték azt. 12 űrhajóssal bizonyították fölényüket, 12 olyan emberrel, akik egy kivételesen elit klubba tartoztak.

Neil Armstrong, akiről városi űrlegenda szól

Neil Armstrong Gagarin mellett a világ leghíresebb űrhajósa. Mindketten elsők voltak valamiben, és mindketten kimondtak egy szállóigévé vált mondatot a végtelenben. Gagarin híres „Én nem látok innen semmilyen Istent"  bon mot-ja állítólag Hruscsovtól ered, Armstrong telitalálat mondatát („Kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek") viszont csak az nem ismeri, aki nem akarja.

Armstrong mindössze 17 éves volt, amikor félbeszakította tanulmányait, hogy a hadsereg ösztöndíjával repülőmérnöki képzést kapjon a Purdue Egyetemen. 1949-ben már Koreában harcolt, ahol harci repülőként 78 bevetésen vett részt. Több zűrös szituációt is ép bőrrel úszott meg, gépét egy alkalommal olyan súlyos találat érte, hogy alig lehetett irányítani, ennek ellenére valahogyan vissza tudta navigálni a biztonságos zónába, és csak ott katapultált. A hadvezetés három kitüntetéssel fejezte ki nagyrabecsülését az ifjú pilóta iránt, aki 1952-ben tért vissza az egyetemre, hogy befejezze tanulmányait.

1955-ben már diplomás repülőmérnök volt, hamarosan pedig csatlakozott a híres X-sorozat programhoz, amely a kísérleti repülők és az őket irányító pilóták terhelhetőségét tesztelte. Ami az utóbbit illeti, a túlélési mutató nem volt valami fényes: a fejlesztés alatt álló repülők nagy számban zuhantak le és robbantak fel pilótáikkal együtt, de Armstrong szeretett a végletekkel játszani. Az X-15-ös kísérleti repülő tesztelésekor, 1962. április 20-án elérte a 63 245 méteres magasságot, egyben megdöntötte a gyorsasági rekordot is: több mint 6400 kilométeres sebességgel száguldozott az égi sztrádán.

Az űrprogram a kezdetekben nem érdekelte. Semmi izgalmasat nem talált abban, hogy egy űrhajót a földről irányítanak, a pilóta pedig csak bent kuksol egy kabinban, de manőverezni nem tud. A Gemini-programba azonban már bekerült, ott már tapasztalatra volt szükség és önálló problémamegoldó képességekre. 1966-ban a Gemini-8 parancsnokaként életében először vett részt űrrepülésen. A bajok és híres szerencséje immár kéz a kézben kísérték missziója során. Az űrhajó egy hajtóműhiba miatt olyan gyorsan kezdett forogni, ami már a visszatérést veszélyeztette. Armstrong ismét önálló döntést hozott: a manőverhajtóművekkel lassította le a pörgést, bár ezeket egyébként csak a leszálláskor lehetett volna használni. Viselkedése megosztotta az űrkutatási hivatalt. Egyesek eszelőst láttak benne, aki egyéni döntéseivel felülbírálja a program szabályzatait, mások – és ők voltak döntő többségben – éppen ezt tartották fő erényének, amivel az életveszélyes helyzeten úrrá tudott lenni.

A pilótának egyenes út vezetett az Apollo-programba, amely a Holdat célozta meg retúrállomásként.
1969. július 16-án a levegőbe emelkedett az Apollo-11, fedélzetén három asztronautával. Négy nappal később Neil Armstrong a holdkompból lehuppant egy idegen égitest talajára, elmondva híres mondatát a nagyságbeli arányokról.

Soha többé nem járt az űrben, 1971-ben a NASA-t is otthagyta. Egyetemi tanár lett, majd különböző cégekbe fektette pénzét és tehetségét. 2012. augusztus 25-én hunyt el. Hamvait a USS Philippine Sea cirkálóról szórták az Atlanti-óceánba.

Armstrongnak híresen furcsa humora volt, így nem meglepő, hogy nevéhez fűződik az egyik legpoénosabb városi legenda. A történet szerint a holdséta alatt az űrhajós a folyamatos kommunikáció során egyszerre csak azt mondta: „Sok szerencsét, Mr. Gorsky!" A mondatot senki nem értette, Armstrong pedig sohasem magyarázta meg senkinek. Állítólag 1995-ben egy riporternek végre megnyílt, és elmondta a történetet: Mr. Gorsky és felesége Armstrongék szomszédai voltak. A kicsi Neil a kertben baseballozott, és hallotta, amint Mrs. Gorsky idegesen kiabál szegény férjére: „Orális szexet akarsz?! Majd akkor, ha a szomszéd kölyök felmegy a holdra!"
A sztori óriási, kár hogy nem igaz. A NASA rögzítette és közzé is tette a kommunikációt a honlapján, ott nyoma sincs Gorskyéknak. Armstrong maga is jót szórakozott a történeten, de hozzátette, hogy ezt Buddy Hackett komikustól hallotta először. Jellemző a legenda népszerűségére, hogy amikor 2002-ben a Columbia űrsikló legénysége befejezte a javításokat az űrteleszkópon, a „Sok szerencsét, Mr. Hubble!" mondattal indultak vissza, felidézve Armstrongot és a hamis Gorsky-sztorit.

Edwin „Buzz" Aldrin, aki szelfizett odafent

Az ember, aki másodikként lépett a Holdra. Ezzel a jelzővel vonult be a történelembe Buzz Aldrin, aki soha nem is tudta megemészteni azt a 19 perces késést, ami Armstrong kis lépését követte.
Aldrin katonai akadémiát végzett, 1951-től repülőtisztként szolgált a hadseregben. Ő is részt vett a koreai háborúban, ahol 66 légi bevetést pipálhatott ki. 1963-ban doktori fokozatot szerzett a legfrissebb témából, űrhajózásból. Kvalitása és elhivatottsága a NASA érdeklődését is felkeltette, így beválogatták a programba.

Először 1966-ban járt az űrben. A Gemini-12 feladata az volt, hogy az űrsétát gyakoroltassa a kijelölt űrhajóssal, aki (James Lovell kapitány parancsnoksága alatt) Aldrin volt. A kilövés után a 25 percig tartó rádiócsend a frászt hozta a földi irányításra, az pedig végképp, amikor a Gemini megközelítette az Agena rakétát, amellyel össze kellett volna kapcsolódnia, de a radar meghibásodott. Aldrin nem esett pánikba. Történetesen éppen az űrrandevúból doktorált, részt vett minden elméleti előkészítésben és számításban, így kézi irányítással hajtotta végre a feladatot. A harmadik napon hiba nélkül teljesítette a misszió fő feladatát, az űrsétát is. Több mint két órát töltött odakint, nem szalasztva el a lehetőséget, hogy saját magáról is készítsen egy fotót, elkattintva ezzel a történelem első világűrös szelfijét.

A Gemini-12 volt az utolsó a holdmissziót előkészítő űrutazások közül, Aldrin pedig űrsétájával oroszlánrészt vállalt az Apollo-program megvalósíthatóságában.
Jutalmát meg is kapta. Őt jelölték ki Armstrong mellé az első holdra szálláshoz. És ezzel minden addigi teljesítménye elhomályosodott, nem úgy emlegetik őt, mint a Gemini-program egyik kulcsfiguráját, nem úgy, mint az első holdkomp pilótáját, hanem úgy, mint a második embert, aki Armstrong után a Holdra lépett.

Máig nem tudni pontosan, mi alapján választották Armstrongot elsőnek. Belső információk szerint Aldrin az egója miatt csúszott le arról, hogy az ő nevét ismerje az egész világ. Szeretett szerepelni és középpontba állítani magát (lásd a szelfis fotót), ezzel ellentétben Armstrong híres volt visszafogott és szerény természetéről. A NASA úgy gondolta, a hivatal PR-jének jobban hasznára lesz Armstrong személyisége, mint társáé.
Bár visszatérésük után hősként ünnepelték őket, az újságok elsősorban Armstronggal és híres mondatával foglalkoztak. Aldrin kezdett a háttérbe szorulni, s ahogy teltek az évek, úgy halványodott az ő története is. Egy idő után mérhetetlenül idegesítette az újságírók visszatérő „milyen érzés volt a Holdon sétálni?"  kérdése, és pátoszos mondatok helyett az őszinteséget választotta: nagyszerű, de rémisztően magányos. Ennél már csak az hozta ki jobban a sodrából, ha azt kérdezték, milyen érzés volt másodikként ott járni.

Aldrin egyre bezárkózottabb lett. Miután véghezvitte a legnagyobb dolgot, nem talált semmit az űrkutatásban, ami motiválta volna. Depresszióját súlyosbította, hogy nem léptették elő tábornokká. A kedélyjavítók után az alkoholhoz nyúlt, súlyos ivászata és pszichés zavarai miatt két házassága is tönkrement. Végül idegösszeomlást kapott és kórházba került. A NASA-t és a hadsereget 1971-ben hagyta ott. Csak nehezen találta meg újra önmagát, de az űrkutatástól nem tudott elszakadni. Rakétatervező céget alapított és létrehozta a kutatásokat segítő ShareSpace Alapítványt. Egyik leglelkesebb híve lett a Mars-missziónak, minden lehetséges fórumon hangoztatta a program szükségességét. „Az USA embert küldhetett az űrbe, hát embert küldött az űrbe. Az USA embert küldhetett a Holdra, hát embert küldött a Holdra. Az USA embert küldhet a Marsra, hát küldjön embert a Marsra!" – mondogatta.

Azt a második helyet azonban soha nem sikerült megemésztenie. Egy alkalommal, amikor ismét úgy mutatták be, mint a második embert a Holdon, tele lett a hócipője és dühösen kifakadt, megajándékozva az utókort egy kevésbé közismert és reklámozott ténnyel: „Lehet, hogy Neil volt az első ember a Holdon, de én voltam az első ember, aki a Holdon a nadrágjába pisilt."

(Folytatjuk!)