Holdemberek (3. rész)

David Scott, aki saját zsebre dolgozott a Holdon

Az Apollo-15 küldetése különleges volt. David Scott volt az első, aki társával, James Irwinnel holdjárón utazott a felszínen. És az is ő volt, akinek a holdra szállással kapcsolatos nyerészkedése miatt derékba tört az űrhajós karrierje.
Pedig mintaszerűen indult minden: a West Pointon végzett pilótaként, majd megszerezte a repülőmérnöki diplomát. Berepülőpilóta lett, aztán beválasztották a Gemini-programba. A 8-as misszióban Neil Amstrong másodpilótája volt, az 1969-es Gemini-9-en viszont már parancsnokként utazott az űrbe.

Ezután az Apollo-9 következett, majd jött az igazi kaland, az Apollo-15 startja és leszállása a Holdra (1971. július 30.), amely mindenféle szempontból megváltoztatta Scott életét.
Az Apollo-15 legénységének komplex feladatrendszere volt. Ők voltak, akik ember irányította űrhajóról először állítottak Hold körüli pályára egy szondát, de ami ennél is fontosabb volt: ők használták először a holdjárművet (Luna Rover) a felszínen. (Hogy ki ne maradjunk a dicsőségből: a járművet a magyar származású Pavlics Ferenc teamje tervezte.)

Három holdsétája alatt rengeteg geológiai témájú kutatást végzett, társával, James Irwinnel mintegy 80 kilogramm kőzetet gyűjtöttek be.
Minden kiválósága ellenére Scott egy olyan banánhéjon csúszott meg, amely még ma is feleslegesnek és érthetetlennek tűnik. Az amerikai posta megbízásából (a kormányzat és a NASA támogatásával) 144 egyedi, a missziónak emléket állító postai borítékot vittek magukkal, hogy azok egyedi bélyegzővel ellátva exkluzív tárgyakként térjenek vissza a Holdról. Az üzleti lehetőséget azonban megszimatolta két német bélyegkereskedő is, akik zsíros kis részesedésért rábeszélték a három asztronautát (Alfred Worden a Hold körül keringő űrhajóban várta társait), hogy személyes holmijuk között csempésszenek fel még 400 darabot. Scotték megtették, amit a NASA szabályzata kifejezetten tiltott (az űrutazásból nem profitálhat saját zsebére a központ egyetlen alkalmazottja sem), mivel a Holdról visszaérkezett magánborítékokat a németek óriási összegért gyűjtőknek adták el. Az űrhajósok megkapták a saját részüket az üzletekből, a pénzt pedig magánszámlákon helyezték el.

Az ügyből óriási botrány lett. 1972-ben belső vizsgálatot rendeltek el a NASA-nál. A még meglévő borítékokat elvették Scottéktól, az új szabályzat pedig 12 darab személyes holmiban maximalizálta a magánpoggyász tartalmát. Ennyivel azonban nem úszták meg. Scott azonnal búcsút inthetett tábornoki kinevezésének – egyben űrhajós- és katonai pályafutásának is.

Donald „Deke" Slayton, az asztronauták akkori főnöke tombolt a dühtől, amiért az űrprogram nemes céljait a saját emberei így mocskolták be. Azonnal kirúgta a három űrhajóst az Apollo-17-es tartaléklegénységéből, Jim Irwinnel közölte, hogy habozás nélkül szedheti a sátorfáját (az meg is tette; hogy miért, az a következő szakaszból kiderül), majd értesítette a légierőt, hogy a NASA nem kívánja a továbbiakban alkalmazni a két másik pilótát sem.
Miután Scottnak elég jó kapcsolatai voltak az űrkutatásnál, néhány telefon elég volt neki, hogy ne tudják kirúgni az egész hivatalból, így őt civilként a repüléskutató központban helyezték el. Repülni soha többé nem repülhetett.

James Irwin, aki az űrben találta meg Istent

Scott társa volt az Apollo-15 misszióján, egyben a nyolcadik ember, aki a Holdra lépett. Az út az űrprogramig a szokásos ütemezéssel zajlott: tengerészeti akadémiát végzett, majd berepülőpilóta lett a légierőnél. 7000 repült órával a háta mögött ezredesi rangban került a NASA-hoz, ahol 1966-tól képezték ki űrhajósnak.

Az Apollo-12-es küldetésnek még csak a tartalékcsapatában kapott helyett, a botrányos utóéletű 15-ösben azonban már mint holdra szálló kapott lehetőséget.
A feladatokat és a borítékos botrányt az imént már ismertettük, Irwin történetében viszont volt egy óriási csavar. A borítékos balhé miatt Donald Slayton, az űrhajósok teljhatalmú ura vele kezdte volna a kirúgásokat a vizsgálat után, ám Irwinnek nem kellett kétszer mondani, menni akart ő magától. Slayton úgy emlékezett vissza, hogy a 15-ös misszió után Irwin már nem nagyon foglalkozott a munkájával, ideje nagy részét vallási tevékenységgel töltötte, és tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy átvitt értelemben is repülhetett a NASA-tól.

Irwinnek vallási megvilágosodásban volt része a misszió során, legalábbis ő ekkorra datálja hite kiteljesedését. Az űrutazást olyan spirituális élményhez hasonlította, amely minden addiginál mélyebben plántálta belé a hitet. Így nem meglepő, hogy Slayton dührohamára és ultimátumára békésen megvonta a vállát, majd 1972. július 31-én búcsút intett mind az űrkutatási hivatalnak, mind a hadseregnek. Onnantól kizárólag a vallásnak szentelte idejét, és űrmissziók helyett hittérítő missziókban vett részt. Személye által jó reklámot kapott az az 1982-es törökországi expedíció, amely Noé bárkáját akarta megtalálni.
Ő volt az első, aki meghalt a legendás 12 űrhajós közül. 1998-ban szívroham végzett vele.

John Young, aki marhahúsos szendvicset csempészett az űrbe

John Watts Young igazi legenda. Ő volt az első ember, aki hatszor jutott fel az űrbe, és ő volt az első ember, aki fellázadt a NASA űrkosztja ellen.
Young 1952-ben végzett repülőmérnökként az egyetemen, majd a haditengerészethez került, ahol először egy hadihajón, később vadászpilótaként teljesített szolgálatot. 1959-től tesztpilótaként dolgozott, s amikor olvasta a NASA felhívását, azonnal jelentkezett űrhajósnak. 1962-től volt a Gemini-program részese, három évvel később már az űrben járt a Gemini-3-mal. 1966-ban a Gemini-10 missziójában is részt vett, majd következett az Apollo-10, végül 1972 áprilisában az Apollo-16-tal Charles Duke társaságában ő is megtehette azt a bizonyos kis lépést a Hold felszínére.

Young karrierje nem ért itt véget, sőt. 1981-ben az első Columbia űrrepülőgép parancsnoka lett, 1983-ban pedig a hatodik küldetést is ő vezényelte a fedélzeten. Ezzel abszolút rekordot állított fel: ő volt az, aki három űrprogramban is kétszer vett részt élesben. 1986-ban ismét tervbe volt véve a repülése, ám a Challenger katasztrófája miatt évekre leállították a programot, így Youngnak be kellett érnie a hatszoros űrbajnoki címmel.

Vagányságért neki sem kellett a szomszédba repülnie: leghíresebb esete a Gemini-3 útja alatt történt. Az űrben Virgil „Gus" Grissom parancsnok tátott szájjal nézte, amint Young vigyorogva elővesz egy marhahúsos szendvicset, majd vígan falatozni kezdi, megszegve ezzel minden létező szabályt. A NASA elég szigorúan vette az űrhajósok fenti táplálkozását, és akkoriban a por-víz kombinációból álló pürés trutymón kívül nem engedtek más élelmiszert a fedélzetre. Young mókájából akár baj is lehetett volna, hiszen a súlytalanságban lebegő morzsák veszélyt jelenthettek, ha véletlenül az űrhajósok tüdejébe kerülnek, nem beszélve egy földi fertőzés esélyéről. Young becsületére legyen mondva, megpróbálta lakomája maradékait eltüntetni úgy, hogy hajtóvadászatot rendezett a békésen lebegő morzsák után.
A NASA nem nevetett akkorát a csempészételen, mint a két asztronauta, és visszatérésük után Young alapos fejmosást kapott, de karrierjét a történtek semmiben nem befolyásolták.

Hogy mennyire komolyan vették az ügyet, azt az a kongresszusi meghallgatás is jelzi, amelyen a NASA képviselője megígérte, hogy ilyen jellegű táplálkozási bűnözés soha többé nem fog előfordulni az űrben.

Charles Duke, aki a Holdon hagyta a családot

Duke eredetileg az Apollo-13 holdkompjának tartalékpilótája volt. Indulás előtt néhány nappal kanyarós lett, s mivel a tartalékok együtt dolgoztak a kijelölt legénységgel, a NASA pánikszerű orvosi vizsgálatok után úgy döntött, hogy az Apollo-13 legénységéből kikapják a kanyaróra nem immúnis Kenneth Mattinglyt, aki így Duke-nak köszönheti, hogy nem repülhetett fel 1970. április 11-én. (A történtek utólagos ismeretében talán nem is bánta ezt annyira.)

Duke végül Young társaságában lépett a Holdra az Apollo-16 űrhajósaként. Összesen 20 órát töltött űrsétával a felszínen, és a kötelező feladatok mellett valami egészen különleges dolgot is csinált. Még az indulás előtt gondos csomagolással látta el egy családi fotóját, amin ő, felesége és két gyereke látható. A fotót aztán a három holdséta egyikén szépen elhelyezte a Hold felszínén, lefotózta, majd folytatta munkáját. A fénykép azóta is ott pihen, hátoldalán egy felirattal: „Duke űrhajós és családja a Föld nevű bolygóról. A Holdon jártam. 1972, április."

Érdekes, hogy a fotó titkára csak két évvel ezelőtt derült fény, amikor egy újrakatalogizálás miatt az Apollo-program valamennyi felvételét átnézték. A NASA is mosolygott a történeten, mint mondták, nem volt szokatlan, hogy az űrhajósok magánakcióban valami személyes tárgyat hagytak a Holdon.
Buzz Aldrinnal szöges ellentétben Duke nem a Mars meghódítását favorizálja. Szerinte az embernek a Holdra kellene visszatérnie, ahol állandó kutatóállomást tudna kialakítani.

(Folytatjuk!)