Hullámzó pályafutással lett a 20. század egyik legnagyobb alakja

Az ifjú Winston Churchill gyermekkora óta politikusnak készült, ám családja anyagi körülményei nem tették számára lehetővé, hogy Oxfordban vagy Cambridge-ben tanuljon, márpedig ez akkoriban szinte előfeltétele volt a politikai pályának. Így aztán Sandhurstben, a Királyi Katonai Főiskolán végezte el tanulmányait: bejutása nem bizonyult éppen egyszerűnek a patinás intézménybe, csupán a harmadik próbálkozásra vették fel, ám miután berkeken belül került, már nem akadtak tanulmányi gondjai. Évfolyama egyik éltanulójaként vehette át oklevelét 1894-ben, és ezután szinte azonnal a király egyik huszárezredéhez szerződött. Kifejezetten kérte, hogy a kiképzés hónapjainak végével háborús zónákba vezényeljék, ahonnan londoni lapoknak írt tudósításokat. Churchill e kérdésben tanúsított rámenősségének oka a mai napig vitatott, az életrajzírók szerint egyaránt közrejátszhatott benne az újságcikkekért járó busás jövedelem, illetve az a szempont, hogy már fiatalon is igencsak vonzódott a whiskey-hez, és a háborús övezetekben a feljebbvalók sokkal inkább elnézték a katonáknak a tintázást, mint a hátországban.

Ebben a korszakban Churchill megfordult Kubában – itt kapott rá a szivarozásra, és e szenvedélyének végül élete végéig hódolt is –, Indiában, illetve Afganisztánban és Pakisztánban is. Utóbbi hadszíntér fordulópontot jelentett életében, ugyanis itt, konkrétan Malakandban keveredett először igazán komoly harcba, amelyben az élete is komoly veszélyben forgott, vagyis minden szempontból átesett a tűzkeresztségen. Ezt követően Szudánban folytatta pályafutását, harcolt az 1898-as omdurmáni csatában, és itteni élményeit a következő évben könyvben is megírta. Eredeti álmait továbbra sem adta fel: konzervatív jelöltként elindult egy 1899-es időközi választáson, de nem sikerült bekerülnie a törvényhozás alsóházába. Így aztán maradt a korábbi kenyéren: elsősorban tudósítói minőségben utazott Dél-Afrikába, hogy a búr háború fejleményeiről írjon, ám fogságba esett. Innen kalandos körülmények között, életét is kockáztatva megszökött, aminek következtében országos ismertségre tett szert Nagy-Britanniában, valóságos nemzeti hősként ünnepelték. Mivel azonban nem szerette a félbehagyott történeteket, London helyett újra Dél-Afrikát választotta, és ismét csatlakozott a brit hadsereghez, majd komoly szerepet játszott Pretoria elfoglalásában. Élményeiről két kötetet is megjelentetett.

Miután országos celebritássá vált, senkit sem lepett meg, hogy az 1900-as választásokon már bekerült az alsóházba. Jellemző, hogy ezt követően nemcsak a vele szembenálló politikai erőkkel, hanem saját párttársaival is éles vitákba került bizonyos költségvetési és kereskedelmi kérdésekben – ezek végül oda vezettek, hogy pár év után otthagyta a konzervatívokat, és átlépett a liberálisokhoz. A következő, már új pártja által alakított kormányban gyarmatügyi államtitkári posztot kapott, 1908-tól pedig kereskedelmi miniszterként dolgozott tovább. Ezekben az években Lloyd George mellett ő is úttörő szerepet játszott az angliai jóléti intézkedések bevezetésében, majd 1910-től, mindössze 36 évesen belügyminiszter lett. Ebbéli tevékenysége finoman szólva is ellentmondásosnak minősült: komoly vitákat váltott ki például, amikor egy walesi bányászlázadás elharapózásának megakadályozására a hadsereget is kivezényelte, holott hasonló, alapvetően rendészeti kérdések megoldására Angliában már akkoriban sem számított bevett gyakorlatnak katonákat bevetni.

1911-től Churchill lett a Brit Admiralitás Első Lordja, így ismét a lehető legközelebb került a haderőhöz. Noha képviselőként és miniszterként a korábbi években több alkalommal is erőteljesen fellépett a katonai büdzsé megnyirbálásáért, pragmatikus szemlélettel állt új megbizatásához is: a technikai fejlesztések első számú ösztönzőjeként még további korszerűsítésért szállt síkra a korszak legmodernebb katonai erejének számító brit hadseregben. Ennek jegyében erősítette a légierő és a páncélosok szerepét, a hadiflottát pedig több szempontból is modernizáltatta. Sajnos tervei és elképzelései nem tudtak maradéktalanul megvalósulni, amiben az első világháború kitörése is szerepet játszott: a brit tankok 1914-re még nem álltak technikailag azon a szinten, amit kívánatosnak tartott volna.

Másban sem sikerült keresztülvinnie akaratát: már 1911-ben szorgalmazta, hogy vonják össze a brit expedíciós erőket a nyugati fronton, mert csak így lehet majd gyorsan feltartóztatni a németeket egy esetleges háború kitörésekor, ám a kabinet többi tagja ostobaságnak minősítette a javaslatot, és érdemben nem is voltak hajlandók foglalkozni vele.

A háború kitörése után Churchill komoly szerepet kapott a brit hadsereg manővereinek megtervezésében. Első vizsgája nagyon sikeresnek bizonyult, ünnepelték utána: már a hivatalos hadüzenet előtt riadóztatta a flottát, amivel jelentős előnyhöz juttatta a tengeri erőket, ám később nem minősült éppen páratlanul sikeresnek. Antwerpen nagyrészt általa megálmodott védelmi terve nem bizonyult megfelelőnek, az 1915-ös gallipoli partraszállás pedig egyenesen katasztrófával ért fel a britek számára, és elsősorban neki kellett viselnie a felelősséget több mint 60 ezer katona haláláért. A kormányból ezután ki is került, és egy rövidebb tétlen időszak után a nyugati fronton szolgált lövészzászlóalj-parancsnokként. Később azonban, a politikai széljárások változásával visszatért Londonba, és 1917-ben, a két évvel korábbi kudarcok emlékének halványultával egyenesen a hadfelszerelési tárcát kapta meg régi politikai szövetségese, Lloyd George kormányában. 1919-től, már a háború vége után hadügyminiszter lett.

Ebben az időszakban, tehát már a szentpétervári bolsevik forradalom után Churchill elkötelezett híve volt annak a gondolatnak, hogy a kommunizmus terjedését minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni. Akaratát Londonban sikerült is keresztülvinnie, sőt, a franciák is hajlandók lettek volna átfogó támadást indítani a frissen létrejött Szovjetunió ellen, Washington azonban vétót emelt, így a terv végül nem valósulhatott meg. A brit hadsereg ugyanakkor természetesen aktívan részt vett az itteni intervenciós műveletekben, és egészen 1920-ig maradtak is csapatok orosz földön. Ezzel párhuzamosan – szintén Churchill szorgalmazására – London pénzzel és fegyverekkel is támogatta Varsót a Szovjetunióval szemben vívott háborúban. Az ő tervei alapján verték le az arab és kurd lázadásokat is Irakban, és az első világháború vége után elsősorban tőle származtak azok az intézkedések, amelyeknek gyökere az az elképzelés volt, mely szerint Európában a következő tíz évben nem várható jelentős háború.

Churchill mindvégig meghatározó tényező maradt a brit belpolitikában, ám az 1920-as évek első felében határozottan úgy tűnt, hogy kezd „elkopni": több csúfos kudarcot is elszenvedett, egy időre még a törvényhozásból is kiesett, amikor pedig 1924-ben pénzügyminiszterként tért vissza Stanley Baldwin konzervatív kormányában, úgy tűnt, megásta saját politikai sírját az aranystandardhez való visszatérés felügyeletével. A tragikus gazdasági következményekkel járó intézkedések következtében országszerte gyűlölt figurává vált – noha Baldwinnal és több másik kormánytaggal szemben ő maga szkeptikusan állt az elképzeléshez, sőt, utóbb élete legnagyobb tévedésének nevezte a döntést –, és amikor 1929-ben megbukott a kormány, úgy tűnt, számára sem lesz több lehetőség.

A történelem azonban végül másként alakult, alighanem mindenki óriási szerencséjére…