Itt halt meg a remény, hogy gyorsan véget ér az első világháború

A német vezérkar kész tervekkel vágott bele az világháborúba. Tudták, és fel is készültek rá, hogy legerősebb ellenfelük Franciaország lesz. A tábornokok idejében elkészítették a Schlieffen-tervet, mely a nyugat-európai antantseregek gyors szétverését irányozta elő. A terv névadója, Alfred von Schlieffen tábornagy számolt az állóháború veszélyével, éppen ezért foglalt állást a meglepetésszerű és gyors előnyomulás mellett.

Amikor kitört a háború, a német hadsereg a Schlieffen–tervet követve betört Belgiumba, és a meglepetés erejét kihasználva a francia-német határvidéken is eredményes támadásokba kezdett. Bár a francia sereg is támadásra készült, így igen jelentős erőket vonultattak fel a határon, nem sikerült feltartóztatniuk a dél felé nyomuló német erőket. Mivel a Párizs irányába vonuló németeket a brit expedíciós haderő által támogatott franciáknak többszöri próbálkozásra sem sikerült megállítani, a hadvezetés augusztus 25-én általános visszavonulást rendelt el azzal a szándékkal, hogy a Somme folyó nyújtotta természetes akadály segítségével kivédhetik a német támadást. A lendületből érkező németeknek az elszántan védekező franciák minden igyekezete ellenére sikerült átkelniük a folyón, az ellencsapások mindössze lassítani tudták az erőfölényben lévő németek haladását.

Nyár végére a támadók átkeltek az Aisne folyón, elesett Compiegne és Reims is. A Párizs bekerítésétől rettegő francia kormány nem tehetett mást, mint hogy ostromállapotot hirdetett, a kormánytagok elmenekültek a fővárosból, miközben a német előőrsök szeme előtt feltűnt az alig húsz kilométerre levő Eiffel-torony sziluettje. Az első világháború alatt kétségkívül ezek voltak Franciaország legsötétebb napjai, miközben a német és velük szövetséges országok sajtója már Párizs bevételét vizionálta.

Ekkor döntött úgy a francia vezérkar, hogy megállítja a hetek óta tartó visszavonulást és védelmi vonalat épít ki a Marne folyó déli partján.

Ezzel egy időben már megmutatkoztak a gyors német előrenyomulás hátrányai is. Miközben Moltke, a német vezérkarfőnök minél előbb döntő győzelmet akart elérni és a lehető legnagyobb területet elfoglalni, nem vette észre, hogy az utánpótlási vonalai túl hosszúra nyúltak. A gyors győzelmektől elvakult hadvezér azzal sem számolt, hogy a folyamatos harcokban és menetelésben csapatai eljutottak a végkimerülés határára. Azt sem vette észre, hogy jobbszárnyát fedezetlenül hagyta, ezt viszont jó érzékkel használta ki a 6. francia hadsereget vezető Maunoury marsall.

Ezek a hibák pedig megbosszulták magukat, méghozzá a legrosszabbkor, amikor a német csapatok át akartak kelni a folyón. Moltke ekkor is hibázott, ugyanis kevés alakulatot hagyott hátvédnek – ezeket az ellentámadásban élen járó francia 6. hadsereg gyakorlatilag elsöpörte. Az elöl haladó 1. német hadsereg sem járt jobban, amelyet a brit és francia erőknek együttes erővel sikerült bekeríteniük. Szeptember 6-án, kemény harcok közepette folytatódott a német átkelés. Ezen a napon történt az a híres eset, hogy a francia katonák taxival érkeztek a frontra. A harcba induló katonáknak természetesen nem kellett viteldíjat fizetniük, a hadműveletekben segédkező hatszáz taxit ugyanis a fővárost védő Gallieni tábornok lefoglaltatta a hadsereg számára, hogy a 7. francia hadsereg katonáit a marne-i hadszíntérre eljuttassa.

A mindeddig magabiztos németek helyzete kezdett egyre rosszabbra fordulni, amit a gyorsan terjedő tífuszjárvány tett igazán kritikussá. Moltke, aki szemlátomást nem örökölte híres nagybátyja hadvezéri képességeit, ekkor már képtelen volt átlátni a hadi helyzetet. Kapkodva hozta meg döntéseit, szeptember 8-án pedig kiadta a parancsot a visszavonulásra az Aisne folyó vonaláig.

Bár az első pillanatban valószínűleg egyik fél sem ismerte fel, mekkora jelentősége volt a marne-i csatának a háború kimenetele szempontjából, visszatekintve elmondhatjuk, a háború egyik döntő ütközete zajlott a Párizs-közeli folyóparton. Az addig folyamatosan előrenyomuló németek támadása megtorpant, sőt visszavonulásba ment át. Bár a francia területek teljes felszabadulására még nagyon sokat, egészen a háború végéig kellett várni, az öreg tábornagy, Schlieffen rémálma valóra vált: kialakult az állóháború.

A csatavesztésért Moltke is súlyos árat fizetett. Elvesztette befolyását a vezérkarban, két év múlva pedig felmentették az idős hadvezért.