Ízig-vérig katona

Az 1880-ban született Carton de Wiart katonai pályafutása alatt összesen több mint tizenöt sebesülést szerzett. Igazi harcoshoz illően már gyermekkorától kezdve türelmetlenül várta első csatáját: álnéven, koráról hazudva került be az angol hadseregbe, ahol kiképzése után nem is kellett sokat várnia a mozgósításra. A búr háborúban vívott harcokban Trooper Carton – a hadsereg e néven ismerte – gyomorlövést kapott. Az alhasát is roncsoló találat miatt hazaküldték egy angliai kórházba. Adrian családja ekkor tudta csak meg, hogy fiuk otthagyta oxfordi középiskoláját és beállt a seregbe. Hosszas kérlelés ellenére sem tudták rávenni, hogy visszatérjen tanulmányaihoz, sőt már a kórházból való kikerülése napján újra szolgálatra jelentkezett. Visszatért Dél-Afrikába, ahol a lovasságnál elérte a hadnagyi rendfokozatot. Visszaemlékezések szerint hasi sérülése még nagyobb teljesítményre ösztönözte, hogy bizonyítson társai előtt. Ugyanezen memoárok szerint kellemes társaság volt, alig létezett téma, amihez ne tudott volna hozzászólni, de azt is elmondták róla, hogy kevesen lettek volna vetélytársai káromkodásban is.

A nagy háború kitörésével indiai szolgálatát megszakítva visszatért Afrikába. A szomáliai harcokban két találat is érte arcát, az egyik lövedék fél szemére megvakította, a másik roncsolta a fülét. A kórházban felajánlották a leszerelés lehetőségét, de Carton de Wiart százados elvből visszautasította azt. Felépülését követően a franciaországi frontharcokba csatlakozott be. Minden bizonnyal akkor is így tett volna, ha előre tudja, hogy csak ezen időszakban még további hét sérülést szenved majd el. Erre enged következtetni az az eset is, amikor kézsérülését látva a tábori sebész nem volt hajlandó eltávolítani azt, így önmaga vágta le elfertőződött kézfejét. A somme-i csatában ismét fejtalálatot kapott, majd rögtön utána a könyökét is roncsolta egy golyó. A passchendaele-i ütközetben tompora kapott repeszt, majd a vádlija is sérült. A kórházban alezredessé léptették elő. Emellett 1916-ban megkapta a Viktória-keresztet, a Brit Birodalom legnagyobb kitüntetését.

Az első világháború után Lengyelországban szolgált, ahol leginkább diplomáciai feladatokat látott el. Békés életének a német és szovjet csapatok 1939-es támadása vetett véget. Kénytelen volt elhagynia otthonát, s vele együtt minden háborús egyenruháját, felszerelését és fegyverét. Ezeket az oroszok Minszkbe szállították, de később, amikor a németek megkaparintották, mindet megsemmisítették. Carton de Wiart mindezt csak így kommentálta: „Az emlékeimet viszont senki nem veheti el."
Egy darabig Varsóból segített irányítani a védekezést, de a város elestekor ő is elhagyta az országot. Hazatérve újra aktív szolgálatra jelentkezett. Dandártábornoki beosztásba került, és egy hadosztály élén Norvégiába utazott, ahol egy kicsiny város, Namsos elfoglalásával bízta meg a vezérkar. A bevetés szinte azonnal lelepleződött, és csapatai javát már azelőtt elvesztette, mielőtt a város közelébe érhettek volna. London végül az evakuálás mellett döntött, de a mentőhajó sosem érkezett meg. Hosszas várakozás és megannyi veszteség árán jutottak csak el egy másik, a közelben veszteglő hajóig, ami végül kimenekítette a túlélőket Norvégiából.

Új megbízatása szerint Cartonnak titokban be kellett jutnia Jugoszláviába, hogy egyezkedjen a helyi ellenállással. Egy Wellington bombázóból kiugorva, ejtőernyővel érkezett volna meg az országba, de a gépet Líbia felett célba vette az olasz légvédelem. A sérült vasmadár a tengerbe zuhant, a túlélőknek pedig − köztük a tábornoknak − egy mérföldet kellett úszniuk a partig, ahol már vártak rájuk az olasz katonák. A hadifogolytáborban természetesen külön figyelmet fordítottak rá fogvatartói. Négy másik tábornokkal együtt töretlenül igyekezett megszökni: hét hónap alatt összesen ötször kíséreltek meg menekülést, egyszer már nyolc napig is sikerült rejtőzködniük, de végül minden alkalommal a szögesdrótok jól ismert oldalán találták magukat.

A hadiszerencse 1943-ban fordult ismét a tábornok oldalára, amikor is az olaszok Rómába szállították annak reményében, hogy segít nekik átállni a szövetségesek oldalára. Visszatérhetett Angliába, ahol jelentését követően Churchill tájékoztatta további sorsáról: Kínába akarta küldeni, hogy ő legyen a brit érdekek személyes képviselője, ám előtte felkérte, hogy csatlakozzon hozzá a kairói konferencia idejére, és segítse tapasztalataival a tárgyalásokat. A sikeres találkozót követően folytatta útját Kínába, ahol az elkövetkezendő három évet töltötte. Itt érte előléptetésének híre, s ugyanitt vehette át lovaggá ütésének okmányait is, immáron altábornagyként.

Nyugdíjba vonulása előtt még kivette a részét a burmai front harcaiból, sőt a háború lezárását követően Japánba is ellátogatott. Írországi otthonában érte a halál 83 évesen, 1963-ban.