Jó ötletnek tűnt

Az első világháború kezdeti időszaka után, a modern fegyverek megjelenésével úgy látszott, hogy az erődök építése már zsákutca. A verduni csata egy epizódja aztán mégis bebizonyította, hogy lehet bízni az erős falakban: bár az ellenség gyorsan elfoglalta Fort Douaumont-ot, annak visszavétele a franciáknak csak véres harcok árán sikerült.

Érvek háborúja

A világégést követően Franciaországban azonnal elkezdődött a felkészülés a békére, egyúttal az esetleges háborúra is. A katonák nagy részét ugyan leszerelték, ám a vezérkar szerette volna az ország védelmét megerősíteni. Mindenkinek más volt az elképzelése: Ferdinand Foch a támadó hadvezetés mellett érvelt, az elképzelés ellenzői ugyanakkor demográfiai adatokat is csatasorba állítottak, miszerint Németország lakosságának növekedése az 1930-as években jóval meghaladja majd a hadra fogható franciák számát, így értelmetlen az erősebb szerepében tetszelegni.

1920-ban Joseph Joffre marsall egy, az Alpoktól a La Manche partjáig húzódó erődvonal tervét vázolta fel. Henri Philippe Pétain marsall ellenben úgy vélte, csak a francia–német határt kell megerősíteni, az Ardennek áttörhetetlen természetes védvonalat jelent, míg a belgák a szövetségeseik, tehát onnan sem várható támadás. 1926-ban új lendületet vett a tervezés, az elképzeléseket Adolphe Guillaumat tábornok gondolta tovább. Az események akkor gyorsultak fel igazán, amikor az egykori verduni káplár, Paul Painlevét André Maginot 1929-ben ismét hadügyminiszter lett (először 1922–1924 között töltötte be ezt a posztot).

Ő a béke szimbólumaként képzelte el az erődök és védművek laza rendszerét, amelynek már a híre is elrettenti az ellenséget. Az ötlet megvalósításához megkapta a szükséges támogatást: 1929-ben a kormány 2,5 milliárd frankot hagyott jóvá a tervre. Mivel a nagyszabású munkálatokat nem lehetett titokban tartani, propagandacélokkal újságokban számoltak be az építkezésekről – néha persze kissé eltúlozva a készülő erődrendszer méreteit, képességeit. Maginot még a munkálatok befejezése előtt, 1932-ben meghalt, három évvel később pedig sajtókampány indult, hogy róla nevezzék el az áttörhetetlennek hitt védvonalat. Érdemes megemlíteni az építkezés ellenzői közül egy fiatal ezredes, Charles de Gaulle nevét. Ő már akkor is a mozgóháború eszközei, például a repülőgépek és a harckocsik beszerzése mellett érvelt. Sokat kellett várnia, de neki lett igaza.

Mi az elvárás?

Mit vártak el a 350 kilométer hosszan megépült védvonaltól, amely egyebek mellett 142 nagy és kisebb erődöt, 352 kazamatát, továbbá gyalogsági óvóhelyeket és megfigyelőpontokat foglalt magában? Alapvetően az időhúzást: a szemből érkező ellenséges csapatok feltartóztatását a mozgósítás idejéig, a tartalékosok behívásáig, és a támadók „elterelését" északra Belgium, illetve délre Svájc felé.

A cél érdekében néhol 20–25 kilométer mélységben épült fel a védművek rendszere. Az első vonalba a hagyományos védelmi berendezések, páncélelhárító eszközök kerültek, majd a két méter mélyre beásott acél harckocsiakadályok „kerítése" következett. Aki ezen átjutott, szembe találta volna magát a 37 és 47 milliméter űrméretű páncéltörő ágyúk tüzével. Az 500–1000 katonát befogadó nagy erődöket megfigyelőpontok rendszere segítette a tűzvezetésben. Emellett hét emelet mélységben épültek lőszerraktárak, a katonákat szállító elektromos kisvasút-hálózat, pihenő- és hálókörletek, kórházak.

A védett oldalon, a felszínen szintén fektettek le vasúti síneket; ezeken a nehézlövegek érkeztek, mivel az erődökben csak kisebb kaliberű, 135 milliméteres lövegek álltak rendelkezésre.

Amitől a franciák féltek, 1940 májusában bekövetkezett, a német csapatok azonban nem ott támadtak, ahol várták őket. Az Ardennek magaslatain átvágva lerohanták Belgiumot, majd délnek fordulva már francia földön robogtak a Wehrmacht páncélosai. A Maginot-vonal erődjei közül akadt olyan, amelyet kisebb harcban foglaltak el a német rohamutászok, a Belgiumban már bevált módszert alkalmazva. Berobbantották az erődök lőréseit, a megfigyelőtornyokat „megvakítva", azokat megkerülve támadták a bunkerek kevésbé védett hátsó bejáratait. Ha más megoldás nem volt, a francia katonákra robbantották az építményeket.

Tömegsírban

Minden harc során akadnak olyanok, akik rosszkor vannak rossz helyen. Ezúttal a Sedan városa közelében épült Ferté erőd katonáinak nem kedvezett a katonaszerencse. Ott mindössze három tiszt, tizenöt altiszt és nyolcvanhat közlegény kezelte a páncéltornyokban elhelyezett fegyvereket, a 75 milliméteres ágyúkat, a 37 milliméteres páncéltörőt és a Reibel géppuskát. Maurice Bourguignon hadnagy szomorúan tapasztalta, hogy egyedül maradtak a támadókkal szemben; a közelben emelt másik három erőd katonái még 1940. május 14-én felrobbantották a vasbeton szerkezeteket és megadták magukat. A német tüzérség május 18-án este 88 milliméteres lövegekkel kezdte a tüzelést, majd a harcba bekapcsolódtak a mozsárágyúk is.

Utolsó reményként Bourguignon hadnagy csapatát – néhány Renault harckocsi támogatásával – megpróbálták felmenteni a gyalogoshadosztály katonái, de három lánctalpas elvesztése után inkább visszavonultak. A tüzérségi találatoktól megsérült kupolákból a védők a biztonságos alagutakba menekültek, ahol tehetetlenül hallgatták a 35 méterrel a fejük felett robbanó töltetek dörejeit.

A reménytelen helyzetben a hadnagy megpróbált visszavonulási parancsot kicsikarni a feletteseitől, de kérését elutasították, így 1940. május 19-én katonáival együtt megfulladt a gomolygó füstben. A németek csak június elején, büntetőosztagosokkal hozták felszínre a tetemeket; a 104 holttestet az erőd mellett egy tömegsírban temették el.

A német propaganda kihasználta Bourguignon embereinek tragédiáját. Röpcédulákon közös sírnak nevezte a Maginot-vonalat, bemutatva a „Halál erődjében" életüket vesztett francia katonák reménytelen küzdelmét.

1940. június 10-én már Reims városát támadták Guderian páncélosai, ezért a francia főparancsnok, Maxime Weygand tábornok megpróbálta menteni a menthetőt. Elrendelte erői visszavonulását, így a Maginot-vonalban csak békeidős állomány maradt. A fejetlenségre jellemző, hogy június 17-én leállították a kiürítést, és az új parancs szerint tartani kellett az erődöket. A németek akkor már inkább kivárták a kapitulációt, jelentősebb harcra csak a Schoenenbourg erődnél került sor; ott a franciák június 19-től négy napig tartották magukat a nehézfegyverekkel és zuhanóbombázókkal is támadó ellenséggel szemben.

A kapituláció 1940. június 22-én következett be, de erről – a kommunikációs vonalak megsemmisülése miatt – a föld alatti harcállásokban élők nem kaptak hírt. Végül önkéntes parlamenterek indultak a németekhez tárgyalni; ennek során többek között azt kívánták elérni, hogy a tisztek megtarthassák a kardjaikat. Az erődök egy része egyébként teljesen sértetlenül vészelte át a német offenzívát, így rengeteg francia katona anélkül indult hadifogságba, hogy akár egyetlen lövést is leadott volna a háborúban.

Gomba, bor, látogatók

A győzelmet követően az alagútrendszerekben fegyvereket tároltak a németek, sőt gyártásra is berendezkedtek ott. 1944 decemberében ismét csatazaj verte fel a környéket, akkor a kelet felé nyomuló amerikaiak foglalták el a Maginot-vonalat, ezúttal a németektől. A második világháború után a francia hadsereg vette ismét birtokba a technika csodájaként emlegetett védelmi rendszert, az atombiztosnak tartott részeket 1970-ig használták.

Fotó: archív