K-hadművelet: Pearl Harbor második támadása

A támadás másnapján az egyébként még teljesen felkészületlen Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. Haditechnikai elmaradásait rendkívüli módon súlyosbította az Oahu-szigetén állomásozó flotta számos hadihajójának – köztük a USS Arizona – elvesztése. A japánok a meglepetés erejére alapozták a támadást, aminek eredetileg három fő hulláma lett volna, ám az utolsó csapást – pont azért, mert már számítottak rá az amerikaiak- végül eltörölték. Tudták, hogy ennyi is elég a háború kiváltására. Korántsem féltek az így felbőszített Egyesült Államoktól, mert pontosan tudták, hogy flottájuk és légierőjük messze felülmúlta az amerikaikét, mind létszámban, mind fejlettségben.

A Japán Birodalom hadvezérei a december 7-i nap után azonban nem csak a soron következő ütközeteket tervezgették. Egyéb felderítési lehetőség hiányában egy újabb Pearl Harbor elleni csapást gondoltak ki, hogy a bombázással egyidőben felmérhessék a lerombolt kikötő és a javítómunkálatok állapotát. A hatalmas távolság és az ekkor már jelentős amerikai védelem miatt azonban szó sem lehetett a korábbihoz hasonló méretű támadásról. Négy hónap múltán a parancsnokok felterjesztették a „K-hadműveletet". A vezérkar nem is tanakodott túlságosan a küldetés várható kimenetelén, ugyanis épp akkoriban készültek el az első H8K típusú „repülőhajók". A kétmotoros hidroplánok mindamellett, hogy bombateher szállítására is alkalmasak voltak, rendkívül nagy távolságokat is képesek voltak elérni. Egyes források szerint, ha a hadművelet sikerrel járt volna, a géptípust azonnal Kalifornia és Texas államok bombázására készítették volna fel.

Két H8K „Emily" szállt fel 1942. március 4-én bármiféle vadászkíséret nélkül. Első útjuk a Marshall-szigetek felé vezetett, ahol már kétszázötven kilogrammnyi robbanószer várt rájuk. A bombateret megtöltve innen a több mint 3 ezer kilométerre lévő zátonyszigetre repültek, Hawaii észak-nyugati csücskébe. A titkos üzemanyag-lerakatnál pótolták a hiányzó repülőbenzint és egyenesen Pearl Harbor felé vették az irányt.

Ekkor kezdődött a hadtörténészek által csak komikus hibák sorozatának nevezett folyamat, mindkét oldalon. A japán gépek már a levegőben voltak, amikor kiderült, hogy a bombákkal és üzemanyaggal előreküldött tengeralattjárók közül kettőről semmi hír. Az egyikről később kiderült, hogy az amerikai haditengerészet süllyesztette el, a másikról azonban a mai napig semmit sem tudni. Ahogy december 7-e előtt, úgy az amerikaiaknak ezúttal is sikerült feltörniük a titkosított japán rádiókommunikációt, ami eredményként a teljes bevetés lelepleződött. Csakhogy pontosan úgy, mint az első alkalommal, most sem hitt senki a kódfejtőknek. Egyetlen egy hajót sem rendeltek ki a titkos üzemanyag-lerakathoz, pedig a rádiósok pontosan ismert koordinátákat lobogtattak. Az amerikai hadsereg radarállomásain pedig észlelték a két ismeretlen repülőeszközt, ezért riasztottak is egy P-40-es vadászszázadot, de azok sehol sem találták a két bombázót az éjszakai, viharos égbolton. Ráadásul, mint kiderült, a pilóták inkább a feltételezett repülőgéphordozókat keresték a vízfelszínen, mondván, hogy biztos azokról emelkedett el a két betolakodó.

Éjjel kettőre a két Emily elérte Oahu környékét. Az első gép parancsnoka utasította pilótatársait, hogy repüljék körbe a szigetet, így még váratlanabb irányból indítva a támadást. Ám a másik gépen senki sem hallotta a rádióüzenetet, ezért a két bombázó útjai elváltak egymástól. Innentől kezdve teljességgel érthetetlen volt a mindkét Emily pilótái számára, hogy milyen irányokról és milyen tereppontokról hadoválnak a másik repülőn. A vezérgép parancsnoka megunva lehetetlen tájékozódást, megérzés alapján elengedte négy bombáját. Ám azok végül sem katonai, sem civil létesítményekben nem okoztak sérülést. Ugyanis a jól átgondolt előzetes tervezések és az áldozatos feladatvállalás eredményeként a parancsnok sikeresen ártalmatlanított egy évszázadok óta szunnyadó vulkánkrátert, bármiféle taktikai előnyszerzés nélkül.

A második bombázó – amelyik nem követte vezérét a szigetkerülésben – személyzete csak a korábban kapott térképek és a parancsnok rádióüzenetei alapján tudott tájékozódni. Sokáig frusztráltak voltak, hogy semmit sem látnak mindabból, amit a vezérgép jelentett. Végre felcsillant a remény. Fényvillanásokat láttak a partvonal mentén. Megtalálták a világítótornyot, amit referenciapontként emlegetett a másik gép pilótája. Meg is kezdték azt a fordulót, amit percekkel korábban a másik irányból érkező bombázó is megtett. Ám ugyanaz a manőver másik érkezési szögből azt jelentette, hogy a sziget helyett a nyílt óceánt vették célkeresztbe. Annak rendje-módja szerint le is bombázták a vadul fodrozódó hullámokat, máig ismeretlen számú tengeri élőlényt ártalmatlanítva. Mindkét gép épségben hazatért és a személyzetek sikerről számoltak be.

Mindaddig örömittas üdvrivalgás járta be a hősöket, akik a világ leghosszabb felderítő és bombázóútjáról tértek vissza, amíg a japán hadvezetés nem olvasta az amerikai lapok cikkeit. Ezekben ugyanis elmaradtak az áldozatokat és a szörnyű pusztítást bemutató fotók, amiket úgy vártak. Helyette az újságok arról számoltak be, hogy az éjszakai vihar kellős közepén olyan mennydörgések rázták meg a szigetet, mintha csak bombázták volna őket…