Komoly veszteségekkel, de igazi győzelem nélkül ért véget a legnagyobb tengeri csata

1916. május 31-én és június 1-jén,  százötvenegy brit és kilencvenkilenc német hajó, illetve százezer tengerész részvételével folyt le az első világháború legnagyobb tengeri ütközete – egyben a világégés egyetlen tengeri csatája – a brit és a német flotta között. A Jütlandtól nyugatra lejátszódott skagerraki csata emellett a mai napig a hadtörténelem legnagyobb, csatahajók által vívott ütközetének számít.

A csata közvetlen előzménye a német Hochseeflotte (azaz Nyílt-tengeri Flotta) tervezett előretörése volt Norvégia déli partjai felé, amelyet Reinhard Scheer tengernagy indított. A manőver célja az ellenséges erők kereskedelmi forgalmának akadályozása, illetve az ezen útvonalakat biztosító brit flottakötelékek szétzúzása volt, és legegyszerűbben a Skagerrak-szoroson keresztül lehetett visszavonulni a Balti-tenger irányába. A németek balszerencséjére azonban a brit hírszerzés remekül végezte a dolgát, és megneszelte Scheer elképzeléseit a flotta mozgatásáról – noha a pontos célokkal nem voltak tisztában. Így aztán a brit hadvezetés eldöntötte, hogy körbeveszi a német erőket a norvég partoknál.

A tengeri erők május 31-én, a délutáni órákban kerültek egymás közelébe az érintett területeken, és még aznap megkezdődött minden idők legnagyobb tengeri ütközete. A németek már az első szakaszban megsemmisítettek két brit csatacirkálót, a Queen Maryt és az Indefatigable-t, és intenzív tűz alá vették az ellenséges hajókat. A britek eközben igyekeztek a németeket olyan pozíciókba csalogatni, amelyekben könnyebben lőhettek rájuk. Az elképzelés bejött: a németek a félkörívben elhelyezett ellenséges arcvonalba kerültek, és ugyan egy gyors visszakozással megmenekültek a katasztrófától, Scheer parancsot adott az újonnani támadásra, ugyanis el akarta kerülni az üldözést. A németek ezen akció során hátrányba kerültek, de még mindig nem szenvedtek végzetes veszteségeket. Az éjszaka ismét újabb öldöklő küzdelmet hozott, a csapdába került német hajók kitörtek a harapófogóból, és a dán partok irányába húzódtak. A britek azonban nem folytatták a harcot, hanem visszafordultak saját felségvizeik irányába.

A csata mérlege felemás: noha mind emberben, mind hajóban a britek veszítettek többet, a német terveket nem sikerült valóra váltani, vagyis stratégiai szempontból egyik fél sem könyvelhette el győzelemként az ütközetet. Az angolok nem tudták feltörni a Balti-tenger német blokádját, a németek pedig képtelennek bizonyultak megsemmisítő vereséget mérni a világtengereket évszázadok óta uraló brit flottára. A britek tizennégy, a németek tíz hadihajót írhattak a veszteséglistára, és összesen a csatában részt vevő katonák tizede, vagyis mintegy tízezer matróz veszett oda Skagerraknál. Érdekesség, hogy a csata utáni angol vizsgálat arra jutott, hogy hajóik védettsége nem kielégítő, és a rendszeresített lőszer minőségét sem találták megfelelőnek, így a későbbiekben már nem forszírozták a hasonló méretű tengeri ütközeteket. A németek még belekezdtek néhány nagyobb manőverbe az Északi-tengeren az év során, de a britek inkább elrettentő vagy elkerülő akciókkal vették elejét egy újabb Skagerraknak.