Lángoló monstrum

Ferdinand von Zeppelin gróf jó érzékkel kezdett bele a kormányozható léghajó fejlesztésébe az 1800-as évek végén. Maga a találmány nem az ő nevéhez fűződik, az viszont tény, hogy ő teremtette meg a jármű aranykorát. Ami sajnos nem tartott túl sokáig.

Mint minden ilyen esetben, a hadsereg hamar lecsapott az új szerkezetre. Az első világégés idején a németek már bevetették, majd a háborút követően a szövetségesek annak rendje és módja szerint elkobozták tőlük a szivarszörnyeket, egyben meg is tiltották a veszteseknek azok építését. A léghajógyártás akkoriban már Hugo Eckener kezében összpontosult, de ő is csak amerikai segítséggel tudta a zeppelineket a polgári közlekedésbe újra bevonni. Terve mindenesetre sikerült, 1924-ben megtörtént az első transzatlanti átkelés, öt évvel később pedig már a Földet is megkerülte az egyik hajója. Hitler és a német vezetés aztán a harmincas években remek lehetőséget látott a repülő monstrumokban a náci propaganda terjesztésére, s bár Eckener hallani sem akart kooperációról, a frissen megalakított állami légitársaság jóvoltából egyre-másra tűntek fel a horogkeresztes zászlók a gépeken.

Az emberek rajongtak a léghajókért, a közlekedés központja Németország lett, ahonnan rendszeres járatok indultak a világ számos országába, beleértve az Egyesült Államokat is. Az óceán feletti járatok egyre népszerűbbek lettek, az LZ129-es – amely Hindenburg néven vonult be a történelembe – hossza majdnem elérte a 250 métert. Luxusban nem volt hiány a hajón: az utasok útját sétafedélzet, kényelmes hálószobák, első osztályú konyha és még egy dohányzóterem is kényelmesebbé tette, nem beszélve a panorámáról, ami valóban lélegzetelállító volt. A Hindenburg majdnem akkora hírnévnek örvendett a levegőben, mint annak idején a tengeren a Titanic. Ez a pusztulása után is így maradt. A probléma az üzemanyaggal volt. A biztonságos üzemeltetéshez héliumra lett volna szükség, ebből a gázból azonban híján volt a fegyverkező Németország, s éppen fegyverkezése miatt külföldről sem tudott beszerezni. Maradt tehát a hidrogén, amelyről pontosan tudták, hogy mennyire robbanásveszélyes, mégis bevállalták.

A Hindenburg 1936 tavaszán szállt fel először, s míg el nem érte a végzete, több mint hatvanszor szelte át az óceánt Németország és az USA-beli Lakehurst között. A zeppelin háromnapos utat követően 1937. május 6-án érkezett meg utolsó, tragikus útján Lakehurstbe. Fedélzetén harminchat utas és hatvanfőnyi személyzet tartózkodott. A reggeli leszállás rutinfeladatnak indult, ám a landolás közben hirtelen lángok csaptak ki a hatalmas szerkezetből, amelyek megfékezésére esély sem volt. A légikikötőbe sereglett sokezer bámészkodónak sokkal erősebb látványban volt része, mint amire számított: a szemük láttára semmisült meg Németország büszkesége, mégpedig olyan gyorsan, hogy azt szinte nem is percekben, hanem másodpercekben lehetett mérni.

A felvételeket és fényképeket látva talán hihetetlen, de voltak túlélők: „mindössze" harmincöten vesztették életüket. Hogy mi okozta a tragédiát, arról azonnal megindultak a találgatások. Képtelennél képtelenebb teóriák láttak napvilágot, villámcsapástól merényletig minden felbukkant, még az is, hogy egy fedélzeten leadott lövés okozta a pusztulást. A legáltalánosabban elfogadott elmélet még ma is az, hogy szivárgó üzemanyag és egy szikra indította be a végzetes láncreakciót.

A Hindenburg katasztrófája egyben a léghajózás aranykorának a végét is jelentette. Az utasok – érthető okokból – inkább hajóra szálltak, ha Amerikába akartak átkelni az óceánon. Egy darabig Európai úticélokkal még közlekedtek Németországból léghajók, ám a háború kitörése végleg száműzte őket a szétszerelő műhelyekbe.