Legendás hadseregek a világtörténelemben (2. rész)

A Német Lovagrend

A lovagrend – amelyet Teuton Lovagrendnek is hívtak – egyházi, egyben katonai rend volt, amelyet eredetileg a betegek ápolásának céljából alapítottak Palesztinában, a 11. században. A Szentföldről visszatérő lovagok először Magyarországon telepedtek le, ám önállósodni szerettek volna, így kikergették őket az országból. Lengyelország fogadta be őket, felemelkedésük is innen indult. A balti „pogány" területeket alig fél évszázad alatt meghódítva alakították meg saját független országukat, és a 13. századra már szinte az egész Baltikumot az irányításuk alá vonták. Még ekkor is tovább szerettek volna terjeszkedni – több alkalommal is megtámadták Lengyelországot és Litvániát –, az 1410-es grünwaldi csatában azonban megsemmisítő vereséget mértek rájuk a lengyel-litván egyesült erők. Hatalmuk a következő években fokozatosan omlott össze, hamarosan be kellett hódolniuk a lengyel királynak.

Az angol íjászok

Az 1337 és 1453 között tartó százéves háború idejére az angol katonai egységek elsajátították az íjak hatékony alkalmazását. Soraikból fejlődtek ki az íjászok legendás alakulatai, akik az úgynevezett hosszúíjaikkal jelentős harcászati fölényt képviseltek egy-egy csatában. Az ütközetek során rövid időn belül két vesszőt lőttek ki, az elsőt magas, míg a másodikat egy alacsonyabb röppályán. A vesszők egyszerre csapódtak be a célba, ám mivel különböző szögekből érkeztek, nagyon nehéz volt ellenük védekezni. A nyílzápor hatékonyságát később, a páncéltörő nyílhegyek megjelenésével tudták fokozni. Az angol íjászok legjelentősebb sikerüket a franciák ellen 1415-ben, Azincourtnál megvívott ütközetben könyvelhették el: a kutatások szerint csak ebben az egy csatában több mint félmillió nyílvesszőt lőttek ki, borzalmas pusztítást végezve az ellenség soraiban.

A janicsárok

Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regényében hosszú oldalakon át olvashatunk arról, hogy milyen egységekből állt az egri vár alá felvonuló török sereg. A janicsárok nevét Bornemissza Gergely és társai is rettegték. A janicsár az oszmán-török seregben szolgáló zsoldos, gyalogos katona. Az első janicsárcsapatokat 1362-ben, I. Murád szultán hozta létre. A csapat tagjait az úgynevezett janicsáriskolákban készítették fel a csatákra. Ide már egészen fiatalon, 10-15 éves korukban kerültek be a fiúk; a neveléssel sikerült elérni, hogy a janicsárok feltétlen odaadással szolgálják a szultánt. A janicsárok alkották a szultán testőrségét, és egészen Szulejmán uralkodásának idejéig csak a szultán személyes vezetése alatt voltak kötelesek háborúba menni. A közhiedelemmel ellentétben a janicsároknak csak egy kis része volt keresztény származású, többségük iszlám bosnyákokból, törökökből és rabszolgákból került ki. Az a legenda viszont igaz, hogy valóban a keresztény származású janicsárok voltak a legkegyetlenebbek és a legfanatikusabbak.

A Fekete sereg

Vajon miért lett a magyar történelemben kiemelkedő jelentőségű sereg fekete? Egy elmélet szerint Mátyás király állandó zsoldoshadseregének magját csak az igazságos jelzővel illetett uralkodó halála után kezdték Fekete seregnek hívni, mégpedig egyik kapitányuk, Hanuš Haugvic z Biskupic után, akit „fekete Haugwitz" néven ismertek. Mások ugyanakkor úgy vélik, hogy a sereg akkor kapta a fekete jelzőt, amikor Mátyás halálát követően a katonák vállukon fekete szalagot viseltek. A harmadik teória viszont arról szól, hogy a király címerállata, vagyis a fekete holló miatt ragasztották a zsoldosokra ezt a jelzőt. A sereget egyébként 1459-ben alapította Mátyás, amely a korabeli Európában, a maga nemében páratlannak számított. Husziták, morvák, lengyelek, németek és természetesen magyarok alkották, állandó létszáma 8-10 ezer között mozgott, de hadjáratok idején ennek akár a kétszerese is lehetett. Főbb alakulatai a gyalogság, a tüzérség, a nehéz- és könnyűlovasság voltak. Mátyás királynak egyébként a Fekete sereg mellett is volt jelentős hadereje; ennek létszáma megközelítette a 90 ezer főt.

A spanyol terció

Terció – így nevezték a kora újkori spanyol hadsereg gyalogságának legképzettebb és legerősebb egységét. Kialakulásának gyökerei 1496-ra datálhatók, amikor is Ferdinánd király, az általa kiadott általános hadrendi utasítással kialakította a spanyol gyalogság szervezetét. Létrehoztak az úgynevezett „capitania"-kat, amelyekben 100-600 gyalogos szolgált számszeríjakkal és kerek pajzsokkal felszerelve. Mellettük pikások és kezdetleges tűzfegyverekkel ellátott katonák is szolgáltak az egységekben. A gyalogság történetének következő fontos fejezete 1535-ben kezdődött, amikor az Itáliában állomásozó spanyol seregeket három nagyobb egységre osztották fel. Ekkor jött létre a Tercio de Lombardi, a Tercio de Nápoles és a Tercio de Sicilia, azaz hivatalosan is megalakultak a terciók. Az egységek az elkövetkező évszázadokban sok csatában harcoltak.

Gusztáv Adolf svéd hadserege

A 17. század elejére Svédország európai hatalommá vált – ez főleg Gusztáv Adolf királynak volt köszönhető. Az uralkodó a protestáns szövetség élére állt és ezzel biztosította azt, hogy a század világháborújának is emlegetett harmincéves háború ne terjedhessen át a svéd területekre. A király hadserege 1630. május 31-én a Tre Konor nevű, ágyúkkal sűrűn felszerelt hadihajóval indult el Németország felé, június 26-án Peenemündnél sikerült partra szállniuk. A sereg egészen Stettinig vonult, majd a hadműveleteket tovább folytatva szeptember 7-én a Lipcse közelében található Breitenfeld-hez ért, ahol összecsapott a német császári erőkkel. Jól szervezett hadseregének köszönhetően a svéd király országa történetének legnagyobb katonai győzelmét aratta, s ezzel Svédország felemelkedett az európai nagyhatalmak sorába.

A porosz hadsereg

A történészek a porosz hatalom megalapozójának I. Frigyes Vilmost tartják, aki nemcsak az országra később jellemző államvezetést alakította ki, hanem célként fogalmazta meg a minél erősebb hadsereg kialakítását is. A létszámokat felemelte, ám az erőszakos sorozás miatt sok iparos kivándorolt az országból, ami az ipar hanyatlását eredményezte. A király ezt úgy oldotta meg, hogy megtiltotta a gyapjú kivitelét, amelyből posztót készíttetett, s ebből minden esztendőben újraöltöztette katonáit. Ráadásul minden olyan felszerelést, amire szükség volt, Poroszországban állítottak elő. Utódja, II. (Nagy) Frigyes teremtette meg a porosz katonai bürokratikus államgépezet alapjait. Uralkodása ideje alatt a porosz állam a nagyhatalmak közé lépett, illetve a legnagyobb és a legszervezettebb hadsereggel rendelkezett. A porosz hadseregre jellemző „vasfegyelemet" később, a 19. században az egyesült Németország hadereje is átvette, s ez jellemezte a német katonákat az első, majd a második világháborúban is.

A kurucok

Kurucoknak azokat a katonákat – és a velük rokonszenvező civileket – nevezték, akik részt vettek a 17-18. századi Magyarország területén zajló Habsburg-ellenes felkelésekben. Az elnevezés eredete valószínűleg az 1514-es parasztháborúig nyúlik vissza, hiszen Dózsa parasztseregei is keresztesek – latinul cruciatus – voltak. Először Thököly Imre idején hívták így a Habsburgok ellen harcolókat, majd az elnevezés a Rákóczi-szabadságharcban résztvevő felkelő hadsereg katonáinál teljesedett ki, akik számos győzelmet arattak az általuk labancoknak nevezett császárhoz hű osztrák katonákon és Habsburg-párti magyarokon. A szabadságharc után a kurucok egy része külföldi szolgálatba állt, mások pedig alapítói lettek az új, császári-királyi huszárezredeknek.

Napóleon hadserege

Grande Armée – ezt az elnevezést kapta még 1805-ben a francia császár, Napóleon soknemzetiségű hadserege, amely megközelítőleg 1,2 millió katonából állt. Ebből hatszázezer ember alkotta a sorhadsereget, kétszázezer a honi hadsereget, négyszázezer pedig az úgynevezett tartalék hadsereget. Méretei és szervezeti sajátosságai miatt a Grande Armée-t az akkor világ legütőképesebb haderejének tartják a történészek. Napóleon a hadseregét a római légiók mintájára szervezte meg, amely egyszerűsége és átláthatósága lévén lehetővé tette az összehangolt vezetését. A három fegyvernem, azaz a gyalogság, a lovasság és a tüzérség egyaránt jelen volt az egységekben, amelyeket úgy állítottak össze, hogy önálló feladatvégrehajtásra is alkalmasak legyenek. Ezeket az egységeket nevezték hadosztálynak, amelyek merőben új manővereket alkalmaztak, s ennek köszönhetően számos csatában győzedelmeskedtek. A Grande Armée az oroszországi hadjárat során fokozatosan meggyengült, a végső vereséget 1815-ben, a waterloo-i ütközetben szenvedte el.

A zuluk

A 19. század első harmadára Dél-Afrikában az európai behatolás arra késztette a zulu törzsfőket, hogy egyesítsék törzseiket: így Dél-Afrika keleti, tengerparti részén létrejött az erőskezű Saka Zulu király vezetésével a viszonylag erős és egységes Zulu királyság. A 19. század második felében azonban aranyat és gyémántot találtak ezeken a területeken, így az angolok szemet vetettek a Zulu királyságra is. A területet, mint a brit birodalom részét, Fokföldhöz csatolva kívánták gyarmattá tenni. 1878 decemberében a brit főmegbízott kiprovokált nézeteltérésének köszönhetően hamarosan háború tört ki Zuluföld meghódításáért. A britek azt hitték, hogy a dárdás-pajzsos zulu hadsereg rövid idő alatt összeomlik, azonban tévedtek: 1879. január 22-én Isandlwanánál a gyarmati brit hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a zuluktól, 1750 katonájukból 1300-an vesztek oda. A zulu hadsereg ekkor írta be magát a legendás haderők sorába.

Brit gyarmati hadsereg

Ha már szó esett dél-afrikai vereségükről, említsük meg a brit gyarmati hadsereget, amely a maga nemében ugyancsak legendás. Egészen a 20. század második feléig az angol haderő legértékesebb része a gyarmati hadsereg volt. Az anyaországból és a gyarmatokról toborzott, zsoldos katonaság, amely állandó, harcszerű kiképzésben részesült, s gyakran volt lehetősége kipróbálnia tudását. Az elmúlt évszázadokban számos győztes és vesztes csatát és háborút vívtak – például Indiában, Irakban, Egyiptomban vagy Palesztinában – ahol be kellett vetni a brit gyarmati hadsereg alakulatait. Mindenképpen érdemes néhány szót ejteni a ghurkákról, azokról a nepáli harcosokról, akik a brit hadsereg egyik elit alakulatát alkották és alkotják a mai napig is. Jellegzetes fegyverük az előre ívelő nepáli kés.

A „’48-as" Magyar Honvédség

Szinte napra pontosan két hónappal az 1848. március 15-i forradalom kitörése után – május 16-án – Kossuth Lajos közzétette híres kiáltványát a honvédzászlóaljak felállításáról. Ehhez a dátumhoz szokták kötni a Magyar Honvédség megalakulását. További intézkedésként – július 11-én – az Országgyűlés képviselői 200 ezer újoncot és 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg a nemzeti reguláris véderő, a honvédség megalakítására, novemberben az Országos Honvédelmi Bizottmány pedig a teljes magyar hadsereget felruházta a honvédség névvel. Ezen intézkedéseknek köszönhetően 1848 végére Magyarországnak 110 ezer katonája volt, s a Magyar Honvédség végig harcolta a szabadságharcot, több komoly hadisikert aratva. A magyar katonákat csak az osztrákok által segítségül behívott orosz cári hadseregnek sikerült megállítania.

A búrok

Az angolokkal vívott háborúkban bizonyított bátorságuk és szívósságuk tette ismertté a főleg holland, flamand, hugenotta, német és fríz származású telepesek összeolvadásából létrejött etnikai csoportot, a búrokat, akik a 17. századtól települtek le Dél-Afrikában. Az első búr háborúként elhíresült fegyveres konfliktus – 1880-1881 között – a britek és azon búrok között robbant ki, akik sikeresen lázadtak fel a brit kormány ellen és helyreállították függetlenségüket az akkor Transvaal-ként ismert dél-afrikai területeken. A második búr háború az elsőnél jóval hosszabb és véresebb volt, 1899 és 1902 között tartott. Az elsöprő brit túlerővel szemben – a birodalom 450 ezer fős hadsereget vetett be – a 80 ezer katonából álló búr seregnek nem volt esélye, ezért áttértek az úgynevezett gerilla harcra, amivel viszont jelentős veszteséget tudtak okozni a briteknek. A véres háborúban körülbelül 30 ezer katona és 28 ezer civil halt meg. E fegyveres konfliktus hozadéka volt az első koncentrációs táborok megépítése is, ahová a búr nőket és gyerekeket, valamint az elfogott gerillákat zárták az angolok.

A vatikáni hadsereg

A világ legkisebb hadereje a vatikáni hadseregként is emlegetett Svájci Gárda, amely a római pápa védelmét ellátó kis katonai alakulat, összesen 110 főből áll. Története egészen a 15. századig nyúlik vissza: IV. Sixtus pápa hozta létre, mégpedig a Svájci Konföderáció segítségével. A Svájci Gárda katonáit az egész világon ismerik egyedi kinézetű egyenruhájuknak köszönhetően. A gárdisták munkájának nagyobbik része abból áll, hogy őrséget adnak Vatikánváros kapuinál, a városállam rendőrségével együtt ellenőrzik a forgalmat és felvilágosítással szolgálnak az érdeklődő turistáknak. A leglátványosabb feladatuk azonban kétségtelenül a díszőrség, a díszegység a Szent Péter téri hagyományos karácsonyi és húsvéti áldások alatt is felsorakozik. A látszat ellenére a gárda katonái kiképzett harcosok, az elmúlt csaknem félezer év alatt sokszor ontották vérüket a mindenkori római pápáért.

Francia idegenlégió

Légion étrangère – így hívják franciául a hadsereg elit katonai alakulatát, az idegenlégiót, amit 1831-ben alapítottak meg a Franciaországban tartózkodó külföldi önkéntesek számára, mivel az 1830. júliusi forradalom után külföldieket már tilos volt a francia hadseregbe sorozni. Az idegenlégió a 19. században részt vett a Franciaországot érintő összes háborúban, emellett pedig jelentős szerepet játszott a francia gyarmatbirodalom terjeszkedésének és védelmének segítésében is. A 20. század fegyveres konfliktusaiból sem hiányoztak a légió katonái: harcoltak a két világháborúban, Algériában és Indokinában is. Az alakulat sikerét – a katonai szakértelmen kívül – az „esprit de corps"-nak, azaz a csapatszellemnek köszönheti, ennek segítségével egy csapattá tudják kovácsolni a különböző országokból érkező, sokféle kultúrával rendelkező férfiakat. Bekerülni ma sem egyszerű a „francia elitbe", egy 2006-os felmérés szerint a jelentkezőknek mindössze 13 százaléka felelt meg az alkalmassági vizsgálatok során.

Kapcsolódó cikk:
Legendás hadseregek a világtörténelemben (1. rész)