Légies lovagiasság

Az alig megszerzett Saipan szigetén hamar kialakították a B−29-es Superfortress típusú bombázógépek igényelte kifutópályákat, így a háború utolsó időszakában már napi szinten repültek kötelékek Tokió fölé. Köztük Randy „Hap" Halloran hadnagy gépe is. Az alig 23 éves navigátor és társai jól ismerték már a japánokról szóló rémtörténeteket. Tudták, hogy ha valami ok folytán az ellenség kezébe kerülnének, már arra is kevés esélyük lenne, hogy élve hadifogolytáborba kerüljenek. Rettegtek a lezuhanás és a japán területen való rejtőzés gondolatától.

Hap életének első három sikeres bevetése se tudta félelmét csillapítani. A negyedik tokiói bevetésen ezért pontosan tudta, mi vár rá, amikor megszólalt a vészjelző.

A Tokió nyugati felén található reptereket bombázták, amikor az addig heves légvédelem baljósan elült. A felhők takarásából körülbelül háromszáz japán vadászgép lendült támadásba. A fővárosukat védő japánok jól tudták, hogy a korábbi amerikai típusokkal ellentétben a B−29-es ellen csak komoly összehangoltsággal léphettek fel, hiszen a sűrű kötelékekben, szokatlanul nagy magasságban repülő bombázók szinte minden irányból jól védettek voltak.

Noha a japán hadvezetés és a pilóták is tisztában voltak azzal, hogy egyetlen vadász képtelen végezni egy B−29-essel, Isamu Kashiide, a légierő ásza többször is bebizonyította ennek ellenkezőjét. Már öt igazolt bombázógép levadászását tudhatta a háta mögött, amikor 1945. január 27-én célba vette Hap Halloran gépét. Kashiide taktikája látszólag egyszerű volt, mégis nagyon nagy eltökéltséget igényelt. Szemből támadt áldozataira, és csukott szemmel közeledett, miközben folyamatosan tüzelt. Fejében számolt vissza, és csak a legutolsó pillanatban rántotta el gépét. Így tudta csak becsapni agyát, hogy az ne kezdjen védekező reakcióba és ne térjen ki a bombázó elől idő előtt.

A Hap navigálta Superfortress is így végezte. Az orrot és pilótafülkét megsemmisítő támadás irányíthatatlanná tette a gépet. A pilóta utolsó mozdulatával felkapcsolta a vészcsengőt. Kisvártatva minden túlélő kiugrott a magatehetetlenül szálló gépből. Ernyőt senki sem nyitott, mert jól tudták, hogy ha idő előtt lelassítják a zuhanást, 27 ezer láb magasan megfagynak, mire földet érnek.

„Körülbelül 3 ezer láb magasan nyitottam ernyőt. Még mindig sokkos állapotban voltam, így nehezen tértem észhez" – mesélte évekkel később Halloran hadnagy. Rettegett a körülöttük köröző vadászgépektől, mert nemegyszer látta már, miként lövik szitává az ejtőernyők kupoláját, hogy a rajtuk csüngők szörnyethaljanak. „Megfagyott a vérem, amikor megláttam a közeledő három gépet. Lassítottak és körbevettek. Éreztem, itt a vég." De két gép továbbrepült, csak egy maradt Hap közelében. Mint elmondta, látta, hogy a japán pilóta őt méricskéli.

Ekkor azonban váratlan dolog történt.

A harmadik gépet vezető Hideichi Kaiho tizedes, ahelyett, hogy lelőtte volna, kezével tisztelgett, majd továbbrepült. „Az egész életem lepergett abban a pillanatban." A lovagias tettnek köszönhetően Halloran életben maradt és épségben földet ért. Persze a hadifogságtól és az ott rá váró szenvedéstől ez nem mentette meg, de mint mondta, sok éven keresztül forgatta azt az egy pillanatot magában. Sokszor erőt és reményt nyert belőle.

Táborát 1945. augusztus 29-én szabadították fel az amerikai tengerészgyalogosok, rövidesen visszatért az Egyesült Államokba. Negyven évvel később Halloran hosszas kutatás után felkereste a pilótát, egykori ellenségét, hogy személyes békét kötve közösen idézzék fel a háborút és az azt követő éveket. Randy „Hap" Halloran 2011-es haláláig barátként tekintett a pilótára.