Ma kétszáz éve győzték le végleg Napóleont

A császár természetesen pontosan tisztában volt vele, hogy éppen emiatt gyorsan kell lépnie: még azelőtt akarta legyőzni ellenfeleit, hogy azok – elsősorban Wellesley és Blücher – egyesítették volna erőiket, így villámsebességgel látott hozzá hadserege újjászervezéséhez. Erőfeszítései igen jól haladtak: a tavasz végére több mint 280 ezer fősre dagadt a francia haderő, amelyből mintegy 125 ezer embert sikerült a belga határok közelébe összpontosítani. Ez ugyanakkor még így sem vehette fel a versenyt a szövetségesek kiállított erőivel szemben, hiszen a koalíciós erők létszáma összesen majdnem 600 ezerre rúgott. Napóleon tehát gyorsan lépett: június 15-én megindította támadását Brüsszel felé, hogy így verjen éket az angol és porosz csapatok közé. Ligny mellett már másnap sikerült győzelmet aratnia Blücher felett, Ney marsall pedig Wellesleyt futamította meg. Wellington hercege ezt követően Waterloonál alakította ki saját állásait: utóbbi remek döntésnek bizonyult, hiszen szűk területről van szó, ahol Napóleon nem tudott kedvére manőverezni, az angolok ellenben kiválóan védekezhettek. Szintén a császár ellen szólt egyik alvezére, Grouchy marsall hibája, aki nem volt képes időben csatlakozni a főerőkhöz, amikor azok Waterloonál nekimentek az angoloknak.

És hogy miért kellett mégis támadni, ha nem volt teljes a készültség? Mert Napóleon továbbra is a gyorsaságra akart alapozni: még Blücher erőinek megérkezése előtt szerette volna dűlőre vinni a csatát, így annak ellenére is megtámadta Wellesleyt, hogy június 18-ára virradóra brutális zivatarok csaptak le a térségre, és a sár nagyon lelassította a tüzérséget, illetve a csapatokat. Két porosz hadosztály ugyanakkor még így is megérkezett Friedrich Wilhelm von Bülow tábornok vezetésével az angolok erősítésére, ráadásul egyes friss kutatások szerint Napóleon térképei sem voltak teljesen pontosak, ami szintén hozzájárult néhány rossz döntéshez – vagyis szinte minden a császár ellen dolgozott. A sárba merülő tüzérség egyszerűen képtelennek bizonyult kárt tenni a dombok mögé behúzódott angol erőkben, és hiába zavarta neki Napóleon az ellenségnek a gyalogosokat és a lovasságot is, nem tudtak áttörést elérni, az angolok védekezése áthatolhatatlannak bizonyult. Ha mindez nem lett volna elég, délutánra megérkeztek Blücher főerői is, és hiába mozgósította Napóleon minden tartalékát, ez már egyszerűen kevésnek bizonyult, miután két tűz közé szorult. Miután felmorzsolták a hadsereg legelitebb részének számító Császári Gárdát, az angol és porosz csapatok általános rohama az esti órákra eldöntötte a csata kimenetelét. Nem sokkal naplemente után Napóleon kénytelen volt megadni magát.

Történészek és korabeli beszámolók szerint a fent részletezett körülmények mellett a császár vereségében az is közrejátszott, hogy ez a Napóleon már nem az Elba előtti Napóleon volt: úgy mentálisan, mint fizikailag korábbi árnyékaként vetette bele magát a háborúskodásba, viszont ezzel együtt is alábecsülte ellenfelei – különösen Wellesley – zseniális képességeit. Azt ugyanakkor belátta, hogy nincs tovább: június 22-én ismét lemondott trónjáról, és már július közepén elindult második – immáron végleges – száműzetésébe, az Elbához képest a világ végének számító Szent Ilona szigetére, ahonnan 1821-es haláláig már sosem szabadult el.

A waterlooi csata a sima és elkerülhetetlen koalíciós győzelem ellenére is roppant komoly véráldozattal járt: a ténylegesen harcba bocsátkozó 73 ezer francia és 92 ezer koalíciós katonából 34 ezer, illetve 23 ezer ember veszett oda, és több mint tízezer ló is a csatamezőn maradt.