Március 2-án indultak haza az amerikai katonák Vietnamból

Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe az ország irányítását, így az amerikai törekvés innentől kezdve arra irányult, hogy az ország ne egyesülhessen kommunista befolyás alatt. Az erősödő amerikai támogatás bizonyítékaként Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében, aki százmillió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak.

Az ’50-es évek végén már amerikai katonák is érkeztek, hogy kiképezzék a dél-vietnami fegyveres erőket, létszámuk pedig évről évre növekedett. A tényleges harci cselekmények 1964. augusztus 7-én kezdődtek, mikor a USS Maddox és a USS Turner Joy rombolók elleni vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa feljogosította Lyndon B. Johnson elnököt a háború kiterjesztésére. Az elnök azonnal elrendelte az észak-vietnami ipari és katonai létesítmények bombázását.

A több mint három évig tartó bombázás nem érte el a célját, ugyanis az utánpótlás folyamatosan érkezett északról, és az észak-vietnami civilek morálja sem rendült meg.

A Dél-Vietnamban állomásozó amerikai katonák létszáma 1964 és 1968 között huszonötezerről ötszáznegyvenezerre nőtt Westmoreland tábornok vezetése alatt. Ám a korszerű fegyverekkel, napalmmal és légi támogatással rendelkező amerikaiak nem tudták megtörni a Vietkong ellenállását. Az 1968 februárjában meginduló Tet-offenzívát az amerikaiak csak nagy áldozatok árán voltak képesek visszaverni, majd óriási presztízsveszteséget is szenvedtek az 1968 márciusi, amerikaiak által rendezett vérfürdő miatt: a katonák csaknem ötszáz civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – mészároltak le Mỹ Laiban.

Az egyre növekvő veszteségek miatt szaporodtak a háborúellenes tüntetések, a hadköteles korú felsőoktatási hallgatók automatikus szolgálathalasztási jogának eltörlése pedig tovább fokozta az elégedetlenséget, egyre több sorköteles fiatal égette el a behívóját.

Az 1969-ben hivatalba lépett Richard Nixon elnök a közvélemény megnyugtatására az amerikai jelenlét csökkentésére törekedett, ám eközben a háború átterjedt a szomszédos Laoszra és Kambodzsára is. Az Egyesült Államok ekkor a háború „vietnamizálásával" próbálkozott, azaz helyi csapatokkal akarta kiváltani saját katonáit, akik egyre kilátástalanabbnak érezték helyzetüket, moráljuk mélypontra süllyedt. Ez az érzés sokat rontott a csapatok teljesítőképességén. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy hatvanötezer amerikai katona használt drogokat, egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. Szintén a morál csökkenésének jele volt a „fragging", azaz a népszerűtlen tisztek repeszgránáttal történő kivégzése a legénység által.

A fokozódó veszteségek, valamint a hazai és a nemzetközi tiltakozás a háború befejezésére ösztönözte az Egyesült Államokat. Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó és az észak-vietnami Le Duc Tho titkos párizsi tárgyalásain 1972 végére körvonalazódott az egyezség, amelyet végül 1973 januárjában írtak alá. A fegyverszüneti megállapodás értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe, és március 29-ig ki kellett vonni az utolsó amerikai katonát is. A dokumentum biztosította Dél-Vietnam önrendelkezési jogát, ugyanakkor engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is. Az amerikai hadifoglyokat szabadon engedték, melyet egy nemzetközi bizottság felügyelt. Dél-Vietnam további két évig folytatta a háborút, amely végül Saigon feltétel nélküli kapitulációjával ért véget.