Március ötödikén hangzott el a történelem egyik leghíresebb beszéde

1945 februárjában, egy fekete-tengeri üdülőhelyen, Jaltában tárgyalóasztalhoz ült a „három nagy", Churchill, Roosevelt és Sztálin, hogy megvitassák a háború utáni újjászervezés forgatókönyvét. A konferencia idején a Vörös Hadsereg Kelet-Európa jelentős részét már megszállva tartotta, jóval nagyobb területet, mint a nyugati szövetségesek.

Míg a brit miniszterelnök, Churchill gyanakvással szemlélte a Szovjetunió manővereit, az amerikai elnök – meglehetősen naivan és pillanatnyi érdekeit szem előtt tartva – úgy vélte, Sztálin csupán a Szovjetunió határainak biztosítására törekszik. Churchill-lel ellentétben nem számolt azzal, hogy a szocialista nagyhatalom ismét megpróbálja majd exportálni totalitárius eszméit. Roosevelt megelégedett annyival, hogy a szovjet diktátor ígéretet tett a kelet-európai államok szuverenitásának biztosítására és rábólintott Sztálin összes kívánságára, mivel szerette volna, ha a Szovjetunió támogatná az ENSZ megalakítását.

Később sokan úgy ítélték meg, hogy a jaltai konferencia kiárusította a nyugati érdekeket, támogatva a szovjet terjeszkedést és a szocialista tábor megalakítását. A szovjet fél elfogadta ugyan az ENSZ-hez való csatlakozást, ám azzal a titkos záradékkal, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjainak vétójoga lesz, vagyis megakadályozhatja a nem kívánt határozatok meghozatalát.

Ahogy azt a második világháború utolsó napjai már előrevetítették, a szövetségesek jó viszonya hamar megromlott. A frontokon 1945-ben már nyílt versenyfutás zajlott közöttük, a Hirosimára és Nagaszakira hulló atombombában pedig sokan a Rooseveltet váltó Truman elnök Sztálinnak szóló fenyegetését látták.

Churchill kitűnő jósnak bizonyult. A háború után Sztálin egyre élesebben kezdte bírálni az „imperialista" nagyhatalmakat, a Kliment Vorosilov irányítása alatt működű Szövetséges Ellenőrző Bizottságokat gyakorlatilag a szovjetek irányították a saját elképzelésük szerint. A gyakorlatban ez egyet jelentett Közép- és Kelet-Európa kommunista pártjainak széleskörű támogatásával, a politikai ellenfelek likvidálásával és az erőszakos hatalomátvétel elősegítésével, Dél-Európában pedig a görög polgárháború eseményei rántották le a leplet a szovjet politika agresszív és terjeszkedő voltáról. Így nézett ki a világ politikai térképe, mikor 1946. március 5-én az Egyesült Államokbeli Fultonban Winston Churchill korábbi brit miniszterelnök a szónoki emelvényre lépett, hogy megtartsa történelmi jelentőségű beszédét, melyet a Westminster Főiskola diákjai mellett Harry Truman elnök is meghallgatott.

Churchill, aki már korábban is híres volt lényeglátó beszédeiről, kiváló érzékkel tárta a hallgatók elé a kétpólusúvá formálódó világ helyzetét, illetve a konfliktus jövőbeli irányvonalait. Beszélt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között fennálló érdekközösségről, majd rámutatott a Kelet-Európát lehengerlő szovjet befolyásra, melyet a következő szavakkal fogalmazott meg:
„Árnyék borult arra a színpadra, amelyet legutóbb a szövetségesek győzelme megvilágított. Senki sem tudja, mit szándékozik tenni Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete a közvetlen jövőben, sem azt hol vannak a korlátai, ha vannak egyáltalán korlátai expanziós és követőket toborzó irányzatainak…..A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai – Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének…..A kommunista pártokat, amelyek ezekben a kelet-európai államokban igen kicsik voltak, hatalomra emelték, amely hatalom meghaladja a pártok létszámát, és ezek a pártok most mindenütt arra törekszenek, hogy megszerezzék a totális ellenőrzést. Majdnem minden esetben rendőrkormányok uralkodnak."

Ahogy az a következő években megszokottá vált, a világ két pólusán homlokegyenest ellentétesen értékelték a beszédet. Míg a nyugati világ elismeréssel fogadta az elhangzottakat, Sztálin elítélte, habár érvei jobb híján kimerültek az angolszász imperializmus ostorozásában. A keleti blokk demagóg történetírói pedig rendre a fultoni beszédre hivatkozva állították, hogy a hidegháborús konfliktusért az angolszász hatalmak a felelősek.

Attól a ténytől természetesen eltekintettek, hogy 1946. februárjában, Churchillt megelőzve Sztálin is mondott egy ugyancsak provokatív beszédet, melyben felelevenítette a háború idejére félretett terveit a kommunista rendszer terjesztéséről, illetve az „imperializmus történelem szemétdombjára" való száműzéséről.

Churchill, ahogy a beszédében is utalt rá, nem először hívta fel veszélyre a figyelmet. A második világháború előtt ő volt az, aki először rámutatott, hogy a hitleri Németország politikája előbb-utóbb katasztrófához fog vezetni, 1945 után pedig több ízben is hangoztatta, hogy új konfliktus kezd kibontakozni, melyet az agresszív szovjet terjeszkedés idéz elő. A vasfüggöny kifejezést sem Fultonban használta először, hanem egy 1945-ös, Trumannak küldött táviratában, melyben egy esetleges, az Atlanti-óceánig tartó szovjet előrenyomulás lehetőségéről számolt be az elnöknek.

Különösen nagy jelentőséget ad Churchill beszédének az a tény, hogy elsőként vont párhuzamot a hitleri és a sztálini rendszerek között, hiszen ekkor még sokan a háborús szövetségest látták a szovjetunióban, nem a leendő ellenséget. Ezzel a párhuzammal ugyancsak ráléphetett az antifasiszta hős szerepében tetszelgő Sztálin tyúkszemére, aki nem késlekedett, a Pravda hasábjain küldve el nem kevésbé vitriolos válaszát, melyben szintén a „hitleri" analógiát használta.