„minden nap egy nagypéntek”

A Monarchia hadvezetése minden frontvonalon igyekezett lehetőséget biztosítani katonáinak vallásuk gyakorlására, hogy ezzel mennyire tudtak élni a honvédek, elsősorban a szolgálati beosztástól és az aktuális harci helyzettől függött. Akik az első vonalban harcoltak, azok természetesen nehezebb helyzetben voltak, mint azok, akik tartalékban vagy éppen a vonalak mögött kialakított táborokban töltötték idejüket.

A húsvét várás időszakában a nagyböjt idején, a gyónás elvégzése kötelessége volt a hívő katonáknak. Aki tehette a tábori lelkésznél kérte a bűnei alól való feloldozást. A háborús szolgálattal járó cselekmények által okozott vétkek komoly lelki problémákat okoztak a harcolók számára. Épp ezért alkalmazták a tábori lelkészek a generalabsolutiót, ami általános feloldozást jelent az elkövetett rossz cselekmények alól. A katolikus vallás kánonjai alapján csak életveszélyben adhatták és adják fel az atyák a mai napig. A lehetőséggel gyakran éltek a tábori lelkészek a nagyobb hadműveletek előtt, előre feloldozva a katonákat. „Nagy ovációk közepette ellovagoltam a 46. ezredhez, hol az egész kivonuló ezred előtt tábori mise volt és miután az ezred állásba megy és mi nagy csata előtt állunk a Generalabsolutiót adta a celebráló pap egy lélekemelő prédikácó után mindnyájunkra"– írta József főherceg naplójában 1915 októberében a harmadik isonzói csata előtt néhány nappal.

Húsvét előtt igyekeztek olyan étrendet biztosítani, ami lehetőséget adott a nagyböjt megtartására. Ennek kialakítása a tábori lelkész és az ezred élelmezési tisztjének a feladata volt, ami a háború kitörése után tett könnyítések ellenére sem volt egyszerű. A Szentszék egy 1914 decemberében kiadott felhatalmazása értelmében Bjelik Imre apostoli tábori helynök által 1917 hetvened napján kibocsájtott püspöki körlevél kiegészítésében olvasható: „az egyesített hadsereg azon tagjainak, kik a harctéren, hadtápterületen vagy a hadihajókon vannak, továbbá azon polgári személyeknek, kik a hadsereget a harctéren vagy a hadihajókon követik a húsevés, tekintettel a háborús viszonyokra a háború tartamára, még a karácsony ünnepét megelőző napon és nagypénteken is meg van engedve."

A „mögöttes területeken", vagyis a frontvonal mögött szolgálatot teljesítők közül már csak azok mentesültek a böjt megszorításai alól, akik sebesültek vagy betegek voltak „s ezeknek is csak akkor szabad húst enniük, ha nehezen jutnak böjti eledelhez" vagyis nehézségekbe ütközött a húsmentes étrend biztosítása.
Nehéz volt az ünnepet megelőző böjt megtartása a szerteágazó különböző szolgálatok és gyakori fizikai megterhelések miatt is. Engedélyezett volt a katonák számára, a hústilalom elengedése mellett, hogy a nehéz szolgálatukra való tekintettel, az egyház által elrendelt böjti napokon többször étkezzenek, mint a megengedett háromszori alkalom. Érdekes volt, hogy a könnyítések nemcsak a harcolók személyére vonatkoztak, hanem családtagjaira is: „kik a 21. és 60. életév között vannak, fel vannak ugyan mentve az elrendelt böjti napokon, éppen úgy mint a családfő az önmegtartóztatás törvénye alól, de napjában csak egyszer szabad jóllakniuk"– olvasható a körlevélben.

A katonák lelki életének gondozásához nagyobb ünnepek alkalmával a gyónáson és szentáldozáson valamint szentmise hallgatásán kívül a tábori püspök az adott ünnepre vonatkozó körlevele is hozzátartozott. Bjelik Imre, püspök apostoli tábori helynök által, 1917 húsvétja alkalmából kiadott, már idézett körlevélben az elkövetkező ünnep hívő emberhez méltó megemlékezésére hívja fel a figyelmet a nehéz körülmények ellenére. Arról, hogy a püspöki üzenet eljusson a hívő katonákhoz a tisztjeik gondoskodtak. A soknemzetiségű seregben nem volt egyszerű feladat, hogy az „a legénység anyanyelvén felolvasandó és magyarázandó". A szolgálati beosztások összeállításánál a harci helyzettől függően figyelembe vették, hogy akik szerettek volna, azok részt vehessenek a tábori miséken, amelyeket minden vasárnap celebráltak. Ezek helyszíne különböző lehetett, az alakulat lehetőségei szerint. Előfordult, hogy a közeli helység templomában tartottak miséket, de legtöbbször a szabad ég alatt épített oltárok mellett vagy kápolnákban. Ha a harci cselekmények megengedték, gyakran előfordult, hogy az atyák a lövészárokban is gyóntatták és áldoztatták az első és második vonalban lévő katonákat, akik nem tudtak részt venni a közös áhítaton.

Az ünnepek alkalmából az otthoniak sem feledkeztek meg a frontvonalban harcolókról, így emlékezik erről a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred emlékalbuma: „április 22-én húsvétra nagy öröm éri az ezredet. Megérkezett Székesfehérvár és Fejér megye szeretetadománya. Jut minden embernek valami hazaiból, amit a ránk gondolás jóleső hálájával fogadnak".

Arról, hogy milyen lelkiállapotban töltötték a honvédek az ünnepet, a már idézett József főherceg így ír: „Húsvétvasárnapja sűrű köddel és esővel köszönt be, szürke és sötét reggel. Nincs harangszó, nincs napsugár. Sivár és siralmas minden. […] A segeti táborban a nagymisén voltam és a 46-osok általános feloldozása előtt megáldoztam. A nehéz ágyúdörgés közepette kimondhatatlanul áhítatos volt e szent ihlettel telt óra."