Most vagy soha!

A német hadiipar 1918 elején jelentősen növelte a teljesítményét, s elérte a háború alatti legmagasabb szintet, de ezt tovább fokozni már nem tudta. Ráadásul minden erőfeszítése dacára messze elmaradt az antant akkori haditermelése mögött. A katonai erőviszonyok sem sok jóval kecsegtettek: bár a németek minden addiginál nagyobb, mintegy négymilliós hadsereget sorakoztathattak fel a nyugati hadszíntéren, velük szemben ötmillió antantkatona állt. Igaz, az áttörésre kiszemelt térségben a támadók voltak fölényben: kétszer akkora erőt koncentráltak ott, mint ellenfeleik.

Adódik a kérdés: ilyen előjelek mellett miért erőltették ennyire a németek az offenzívát? Mert a katonai és a politikai vezetésnek nem létezett más terve. Egy esetleges kompromisszumos megoldás keresése a vereség beismerését jelentette volna, amire nyomban felbomlik a központi hatalmak (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Törökország, Bulgária) koalíciója. A haderőt Paul von Hindenburggal közösen irányító Erich Ludendorff tábornok az emlékiratában ezzel kapcsolatban azt írja: „A négyes szövetséget csupán a német fegyverek győzelmébe vetett remény tartotta össze."

A német vezetés úgy számolt, hogy egy hatalmas támadással Franciaország összeroppantható. Első lépésként éket akartak verni a franciák és a britek közé, hogy ezután északra fordulva az utóbbiakat visszaszorítsák a La Manche partjára, majd kiűzzék őket a kontinensről. Ezt követően pedig döntő csapást mértek volna a magára maradt, egyben a szigetországból érkező utánpótlástól megfosztott francia haderőre, amely így térdre kényszerül.

Ki hazudott?

A haditervek kovácsolásával párhuzamosan az Osztrák–Magyar Monarchia az olaszok felett aratott caporettói győzelmet, illetve az Oroszországgal kötött békét a nyugati hadszíntéren dúló harcok kompromisszumos lezárásával kívánta egybekapcsolni. Együttműködési hajlandóságát a dualista birodalom 1917 végén érzékeltette német szövetségesével, illetve Franciaországgal és Nagy-Britanniával egyaránt.

A nyugati antanthatalmak nem zárkóztak el a Monarchia szándékai elől. Noha Németországgal szemben elutasítottak minden kompromisszumos megoldást, az osztrák–magyar közeledés iránt 1918 elején mutattak érdeklődést, hiszen a Monarchia kiválása nyomán az olasz hadszíntéren lekötött erőiket Franciaországba vezényelhették volna, ami számottevően növelné a várható német offenzíva elhárításának esélyeit. Mivel azonban az amerikai erősítések beérkezésére csak néhány hónapot kellett várniuk, a különbékéért jelentős árat kértek, amelyet az osztrák–magyar vezetés semmiképpen sem akart megadni. Nagy-Britannia és Franciaország ugyanis korábban már elkötelezte magát Olaszország, illetve a balkáni szövetségesek felé is, ebből adódóan a különbéke a Monarchia szempontjából komoly területi veszteségekkel járt volna.

Mindezeken felül a dualista birodalom ekkor, vagyis 1918 elején már jelentősen függött Németországtól. Így azután a Monarchia vezetése végül elfogadta a német koncepciót, miszerint nyugaton a kompromisszumos megoldás keresése helyett döntő győzelmet kell aratni. Ebbe illeszkedve a franciaországi német offenzívával egyidejűleg nagyarányú támadást tervezett Olaszországban; az ott aratandó diadallal a Monarchia elérheti balkáni céljait, egyszersmind biztosítja a birodalom fennmaradását is – vélte a katonai és a politikai vezetés.

A német függést példázta Ottokar Czernin külügyminiszter 1918. április 2-án, a bécsi városi tanács küldöttsége előtt mondott beszéde is, melyben megpróbálta az akkor már zajló nyugati hadművelet célját a status quóért folyó küzdelemmel azonosítani. Szavai szerint a francia vezetés csak azért harcol, mert Elzászt és Lotaringiát meg akarja szerezni a németektől, nem hajlandó elfogadni a status quót, és ezért ontatja katonái vérét. „Isten a tanúm, hogy az új offenzíva elkerülése érdekében minden lehetőt megkíséreltem. Röviddel a nyugati támadás megkezdése előtt Georges Clemenceau francia miniszterelnök azon kérdést intézte hozzám, hogy vajon kész lennék-e tárgyalásokba bocsátkozni, és milyen alapon. Berlinnel egyetértésben tüstént azt válaszoltam, hogy erre hajlandó vagyok, s semmi más békeakadályt nem látok, mint Franciaországnak Elzász-Lotaringiára vonatkozó igényét. Párizsból azt válaszolták, hogy ezen az alapon tárgyalni nem lehet."

Czernin beszéde Clemenceau-t nehéz helyzetbe hozta. Az osztrák–magyar külügyminiszter azon utalása, miszerint Franciaország Elzászért és Lotaringiáért folytatja a harcot, és azokról nem hajlandó lemondani, nem zavarta a miniszterelnököt, hiszen ez nyílt hadicélja volt országának. Czernin szavaiból ugyanakkor kiderült: tárgyalásokat kezdeményezett az ellenséges kormány képviselőivel. Ez már csak azért is tűnt kínosnak, mert Clemenceau ebben az időben börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban egyáltalán beszélni mertek a kompromisszumos békéről. Most pedig ország-világ megtudhatta, hogy ő maga tartott titkos kapcsolatot az ellenséggel a békelehetőségek kipuhatolása érdekében.

Clemenceau április 3-án rövid választ adott a vádakra: „Czernin gróf hazudott". Erre az osztrák–magyar külügyminiszter a nyilvánosság elé tárta azon különbéke-tárgyalás részleteit, melyet az osztrák Nikolaus Revertera folytatott 1918 februárjában a francia megbízottal, Abel Armand gróffal. Clemenceau feleletében kijelentette, hogy ezeket a megbeszéléseket jóval korábban a Monarchia kezdeményezte. Czernin április 7-i nyilatkozatában reagált: lényegtelen, ki kezdeményezte a tárgyalást, az a fontos, hogy Franciaország Elzászt és Lotaringiát meg akarja szerezni. Clemenceau erre hivatalos sajtóközleményt adott ki, miszerint 1917 márciusában maga az osztrák–magyar uralkodó ismerte el saját kezű levelében Franciaország jogos igényét a két területre. A miniszterelnök ezzel arra a dokumentumra utalt, amelyet Károly császár a sógora, a belga hadseregben szolgáló Sixtus herceg révén juttatott el a francia kormánynak.

Czernin nem tudott a Sixtus-levélről, ezért az 1918. április 10-én kiadott nyilatkozatában bátran nevezte valótlannak Clemenceau kijelentését. Válaszul április 12-én a francia miniszterelnök nyilvánosságra hozta az egész Sixtus-levelet. Czernin kénytelen volt elismerni az írás valódiságát – főként miután az uralkodótól végre megfelelő tájékoztatást kapott –, de arra hivatkozott, hogy az inkriminált mondat utólagos hamisítás. Ezt azonban már senki sem hitte el. A külügyminiszter április 14-én bele is bukott a botrányba, a helyére ismét Burián István került. A baklövés ugyanakkor Károly szavahihetőségét is jelentősen megtépázta. Különösen romboló hatása volt a történteknek a németekkel ápolt kapcsolatára. Legfőbb szövetségeseit tudniillik rendkívül megdöbbentette az, hogy Károly német területek átadása árán kívánt különbékét kötni.

Célkeresztben a britek

Mint korábban említettük, a németeket sürgette az idő, hogy mielőbb kicsikarják a döntést. Az antantot viszont épp ellenkezőleg: ők abban voltak érdekeltek, hogy az amerikai segítség beérkezése előtt erre ne kerüljön sor. A Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc szerzőpáros „A régi Magyarország utolsó háborúja" című könyvében ezzel összefüggésben megjegyzi: a veszély valódi nagyságát ugyanakkor sem a francia, sem a brit hadvezetés nem ismerte fel. Mindezek tetejébe a közös főparancsnokság ügye is holtpontra jutott. Bár a felek már 1917 novemberében, Rapallóban megállapodtak egy versailles-i székhelyű „szövetségesközi legfelsőbb haditanács" létrehozásáról, a testületet nem ruházták fel a hadműveletek koordinálásának jogosítványával. A franciák és a britek egyaránt a saját szempontjaikat tekintették előbbre valónak: a brit expedíciós erőket irányító Sir Douglas Haig a La Manche partjának védelmét favorizálta, Henri Philippe Pétain francia főparancsnok ellenben Párizsét. Pedig a szövetségesek közötti együttműködésre hatalmas szükség lett volna a fenyegető német támadás árnyékában, melynek előkészületei javában zajlottak.

Az offenzívára vonatkozó elképzelések közül Ludendorff terve érvényesült: ő először a gyengébbnek tarott brit haderőt kívánta megsemmisíteni, ezt követően mért volna csapást a szigetországtól és az utánpótlástól nagyrészt elszigetelt franciákra.

Haig katonái a tengerparttól az Oise folyóig terjedő frontszakaszt tartották. Ludendorff a brit és a francia vonalak találkozását, egészen pontosan a St. Quentin városától északra és délre eső 70 kilométer széles szakaszt célozta meg. Ott ugyanis a brit védelem gyengébb volt, mint a La Manche partján, vagy Arras városa körül. A támadásra kiszemelt térségben ráadásul számítani lehetett arra is, hogy az antanthatalmak közötti koordináció hiánya miatt a britek nem kapnak időben segítséget a franciáktól. Ludendorff elképzelése szerint a kiszemelt szakasz balszárnyán támadó erő (18. hadsereg) a Somme folyóig és a Crozat-csatornáig előrehatol, és ezt a vonalat szilárdan tartva megakadályozza a franciák esetleges beavatkozását a harcokba. Ezzel párhuzamosan a jobbszárny és a centrum (17. és 2. hadsereg) az áttörés után északnyugat felé fordul, és a teljes brit védelmet hátba támadva megsemmisíti azt.

Ludendorff az áttörés új módszerét dolgozta ki. Az előkészítő tüzérségi tűz idejét csökkentette, erejét ugyanakkor hatalmas mértékben növelte, egyben jelentős számú gázlövedéket is bevetni készült, hogy a terep felszaggatása nélkül semlegesíthesse a védelmet. A gyalogság közvetlenül a tűzhenger után ment. A legelöl haladóknak az ellenállás leküzdése után azonnal tovább kellett nyomulniuk, nem volt feladatuk a lövészárkokban és bunkerekben megbúvó erők megsemmisítése. A támadó gyalogság vitt magával aknavetőket és könnyen mozgatható lövegeket, így a tüzérség támogatása nélkül is utat törhetett magának. Ily módon – vélte Ludendorff – egyetlen csapással teljes mélységében átszakítják a védelmet, és mögötte megvalósítják a mozgóháborút. Ehhez ugyanakkor arra lett volna szükség, hogy a frontvonalon ütött résen komoly erőt juttassanak a védelem mögé, egyúttal biztosítsák annak utánpótlással történő ellátását. A megvalósításhoz nélkülözhetetlen feltételekkel azonban nem rendelkeztek a németek. A kezdeti sikerre reális esély mutatkozott, de még a teljes mélységű áttörés sem lett volna akadálya annak, hogy a hadszíntér egészét tekintve túlerőben lévő antant a kritikus helyre tartalékokat irányítson. Ezt meggátolni csak akkor lehetne, ha egyidejűleg más helyeken is támadást indítanak a németek. Erre viszont nem állt rendelkezésükre elegendő erő.

Kudarccal felérő siker

A „Michael" fedőnevű offenzíva 1918. március 21-én hajnalban 4.40-kor kezdődött a 3. és az 5. brit hadsereg állásait ért hatalmas erejű német ágyúzással, délelőtt 9.40-kor pedig megindult a gyalogság is a tüzérségi tűz és a köd védelmében. A támadás első két napján egészen kora délutánig köd volt, különösen a szerfölött széles frontszakaszt tartó 5. hadsereg körzetében, s ez nehezítette a védők dolgát.

A hadművelet német szempontból jól indult, hiszen már az első nap során szinte az egész frontvonalon 4–5 kilométer mélységben betörtek a brit állásokba. A védők azonban nem roppantak össze, és sikeresen lassították az ellenség előrenyomulását, különösen a támadás jobb szárnyán, a hadművelet kulcsfontosságú térségében, ahol a németeknek északnyugati irányba fordulva hátulról kellett volna felgöngyölíteniük a teljes brit haderőt. A bal szárny és a centrum ugyanakkor jól haladt előre, s ezt látva Ludendorff a fő csapásirány áthelyezéséről döntött. Két hadserege el is jutott Amiens városának közelébe, de ott megrekedt az offenzíva. A „Michael" hadművelettel a németek hozzávetőleg 65 kilométert jutottak előre, visszafoglalták az 1916 során elvesztett területeket, ráadásul mintegy tizenöt kilométer széles rést ütöttek az antant vonalán, ám a siker kiaknázásához már nem állt rendelkezésükre megfelelő erő. A brit védelmet nem tudták megsemmisíteni, eredeti céljukat nem érték el. Mindezek tetejébe a fő csapásirány megváltoztatása miatt nem északnyugati, hanem délnyugati irányba hajolt a támadás. Ludendorff március 28-án megpróbálkozott a védelmen ütött rés kitágításával (ez volt a „Mars" hadművelet), de kudarcot vallott. Áprilisra 239 ezer embert vesztett, rohamcsapatainak jó része felmorzsolódott, míg az antant vesztesége 178 ezer brit és 77 ezer francia katona volt.

A brit és a francia haderő összehangoltságának hiánya minden korábbinál világosabban látszott, ami végre cselekvésre sarkallta a döntéshozókat, s 1918. április 14-én kinevezték Ferdinand Foch tábornokot a nyugati hadszíntéren harcoló szövetséges csapatok főparancsnokává.

Mindeközben Ludendorff újra próbálkozott, ám ezúttal északabbra, az Arras városa és a La Manche közti brit frontvonal középpontjában, az első világháború korábbi szakaszaiban már több összecsapás helyszínéül szolgáló Ypres közelében elterülő Armentiéres településénél támadott. Az 1918. április 9-én indított „Georgette" hadművelet a csatorna kikötőinek elvesztésével fenyegetett, így nagyobb veszélyt jelentett az antant számára, mint a „Michael" fedőnevű offenzíva.

Armentiéres térségében az 1. brit hadsereg három hadosztálya védekezett, ezek közül a középen felállított, portugál katonák alkotta seregtest engedett is a nyomásnak, de a szárnyaikon harcoló brit csapatok nem hátráltak. A támadásban ezen a szakaszon a 6. német hadsereg vett részt, de egy nappal később az északra álló 4. német hadsereg is csatlakozott az offenzívához, amely 48 óra leforgása alatt mintegy nyolc kilométert haladt előre. A védők feladták Armentiéres-t, illetve a passchendaele-i magaslatokat – pedig ez utóbbiak megszerzéséért az előző évben komoly véráldozatot hoztak. A csata veszni látszott, a teljes összeomlástól tartó Haig április 11-i napiparancsában igyekezett kitartásra buzdítani embereit: „Hátunkat a falnak vetve és ügyünk igazában bízva mindannyiunknak a végsőkig kell harcolni." – fogalmazott híressé vált soraiban.

Katonái pedig kitartottak: a németek április végéig erőltették a harcot, de már csak elenyésző területet tudtak elfoglalni. Vesztettek ugyanakkor 86 000 főt, az antant viszont ennél is többet, 100 000 embert.

A két nagy offenzíva, a „Michael" és a „Georgette" összességében jelentős taktikai sikert eredményezett, de stratégiai szempontból kudarcba fulladt. Az első világháború kezdeti időszaka óta nem látott területi nyereséget hozott a németeknek, ám közben felemésztette erőiket, köztük a siker fő letéteményeseinek tekintett rohamcsapatokat. A harctérre érkező amerikai alakulatoknak köszönhetően az antant számbeli fölénye folyamatosan nőtt. A kimerült, s gyakorlatilag utánpótlás nélkül maradt német hadsereg számára a vereség elkerülhetetlenné vált.

Fotó: Bundesarchiv és National Archives