Nincs kegyelem

A búvárnaszádok ismételt nagyarányú alkalmazása nyomán borítékolható volt az újabb konfliktus Németország és az Egyesült Államok között. A két fél amúgy sem ideális kapcsolatát tovább rontó incidensre nem is kellett sokáig várni: 1916. március 24-én az UB–29 a La Manche-on figyelmeztetés nélkül megtorpedózta a francia lobogó alatt hajózó SUSSEX utasszállító kompot. A hajó ugyan nem süllyedt el, de a fedélzetén 50 utas – köztük a kor olyan ismert személyiségei, mint az ünnepelt spanyol zeneszerző, Enrique Granados, Bahram Mirza Sardar Mass’oud perzsa herceg, illetve Manliff Goodbody angol teniszező – életét vesztette, míg a sérültek között több amerikai állampolgár volt. Április 18-án az Egyesült Államok a diplomáciai viszony megszakítását is kilátásba helyezve biztosítékokat követelt Németországtól, hogy búvárnaszádjaik nem hajtanak végre több ilyen orvtámadást kereskedelmi és személyszállító hajók ellen. Az erélyes fellépés meghozta gyümölcsét, hiszen április 24-én azt az utasítást kapták a német tengeralattjárók parancsnokai, hogy tartsák be az előzetes figyelmeztetésre vonatkozó szabályt. Ezzel a brit partok körül és a La Manche-on lezárult a búvárhajóharc második szakasza anélkül, hogy elérte volna a kívánt eredményt.

A győzelem záloga?

A német politikai és katonai vezetésben ugyanakkor tovább folytatódott a vita a tengeralattjárók alkalmazását illetően. Két markáns vélemény alakult ki: az egyik oldal szerint a korlátlan búvárhajóharccal, tehát a kereskedelmi hajók (legyen az semleges államé vagy ellenségé) minden figyelmeztetés nélküli elsüllyesztésével biztos a háborús győzelem. A másik oldalon viszont úgy vélték, hogy ennek következményeként a harcokból eddig kimaradt nemzetek – elsősorban az Egyesült Államok – szembefordulnának Németországgal. Így pedig az antant ereje nagyobb mértékben nőne, mint amennyivel a korlátlan búvárhajóharc csökkentheti azt, ráadásul veszélybe kerülne egy kompromisszumos béke lehetősége is.

Az 1916-ban vívott, az élőerő és a hadfelszerelés tekintetében egyaránt hatalmas veszteségekkel járó összecsapások után azonban azok, akik e harcmodor alkalmazása mellett kardoskodtak, már úgy érvelhettek: ha Németország nem talál valamiféle megoldást a nyugati hadszíntér erőviszonyainak kiegyenlítésére, akkor a vereség elkerülhetetlen lesz. Okfejtésükkel szemben nem maradt hatásos érv, különösen azt követően, hogy 1916. augusztus végén Románia az antant oldalán belépett a háborúba, amelynek eredményeként a központi hatalmak amúgy is súlyos krízise elérte a mélypontját. A Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff vezette hadsereg-főparancsnokság a leghatározottabban sürgette az ellenség számára létfontosságú nyersanyagokat, élelmiszert és utánpótlást szállító kereskedelmi hajók elleni harcot, ami mellett a haditengerészeti vezetés azzal érvelt, hogy most már jóval több tengeralattjáró áll rendelkezésre, mint amennyit a korábbi években bevethettek.

1916 őszén Bethmann-Hollweg kancellár is már a korlátlan tengeralattjáró-háború megindításának diplomáciai előkészítésére törekedett; célja az volt, hogy minimálisra csökkentse a semleges államok ellenséges fellépésének lehetőségét. A német politikai vezetés úgy vélte: a központi hatalmak decemberi békeajánlatának várható elutasítása megfelelő igazolást adhat e végső eszköz alkalmazásához. Hindenburg és Ludendorff azonban már a romániai hadjárat sikere után meg akarta kezdeni az akciót – tekintet nélkül a békeajánlat fogadtatására. Álláspontjukat megerősítette Holtzendorff december 22-i memoranduma, amelyben az admirális havonta 600 000 bruttóregisztertonna hajótér elsüllyesztését garantálta. Számításai szerint így a Nagy-Britannia rendelkezésére álló szállítókapacitás öt hónap alatt 39 százalékkal csökkenne, ami már olyan súlyos nehézségeket idéz elő a szigetországban, illetve a Franciaországban harcoló expedíciós erő utánpótlásában, hogy a londoni kormányzat megfontolja a békekötést.

Hindenburg, Ludendorff és Holtzendorff megállapodtak abban, hogy 1917. február elsején mindenképpen megkezdik a korlátlan búvárhajóharcot, s ehhez január 8-án megszerezték II. Vilmos császár beleegyezését is. Másnap a főhadiszálláson tárgyaltak a kancellárral, aki azt mondta: „Ha a katonai tényezők mégis szükségesnek tartják a tengeralattjáró-harcot, akkor nem ellenezhetem." A császár ugyanezen a napon aláírta a parancsot. A politikai és katonai vezetés egy része meg volt győződve a sikerről, míg mások – maga a kancellár is – bizonytalankodtak, de úgy vélték: miután más lehetőség nincs sem a győzelemre, sem a háború kompromisszumos lezárására, meg kell tenni ezt a kockázatos lépést.

Korlátlanul

1917. január 31-én a német kormány kijelentette, és a semleges kormányokkal jegyzékben közölte, hogy február elsejétől hadizónának tekinti a Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország partjai körüli vizeket, továbbá a Földközi-tenger keleti medencéjét, ahol minden hajót – ellenségest és semlegest egyaránt – figyelmeztetés nélkül elsüllyeszt. Március 23-án az előbb felsorolt térségek kiegészültek a Barents-tengerrel, november 22-én az Atlanti-óceánnal, 1918. január 11-én pedig az Egyesült Államok keleti partvidékével, az Afrikát övező vizek egy részével, illetve a Zöld-foki-szigetek körzetével is. A korlátlan búvárhajóharc meghirdetésére válaszul az Egyesült Államok megszakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal, míg Norvégia, Svédország és Dánia közös jegyzékben tiltakozott. Ugyancsak tiltakozó jegyzéket juttatott el Berlinbe Hollandia, Spanyolország, Svájc, Kína, valamint Közép- és Dél-Amerika több országa.

1917. február elsején, vagyis a korlátlan tengeralattjáró-háború kezdetén Németország nagyságrendileg 100 bevethető búvárnaszáddal rendelkezett. Ez a szám júniusig fokozatosan emelkedett, akkor érte el maximumát (130). A következő hat hónapban ennél néhánnyal mindig kevesebb egység állt rendelkezésre, vagyis a veszteségeket már nem tudták teljes mértékben pótolni az újonnan épített búvárhajókkal. Azt is tudnunk kell, hogy egyszerre csak a tengeralattjárók egyharmada volt harcban. A többi egység bevetésre indult vagy onnan tartott haza, esetleg valamilyen okból – például a javítási munkálatok elvégzése miatt – a támaszponton tartózkodott. A búvárhajók mintegy fele Németország északi-tengeri partjainál állomásozott, a többit egyenlő arányban osztották meg a flandriai (Ostende, Zeebrugge), illetve az adriai-tengeri bázisok (Pola, Cattaro) között; az utóbbi kikötőkből indultak akcióba az osztrák–magyar egységek is.

Az első hat hónap eredményei alapján úgy tűnt, sikerül elérni a célt. Az említett időszakban ugyanis a német tengeralattjárók összesen 3 850 000 bruttóregisztertonna hajóteret süllyesztettek el, ami meghaladta az előzetesen tervezett havi 600 000 tonnát. A tengerfenékre küldött kereskedelmi hajók közel kétharmada brit volt, ez pedig súlyos – bár közel sem kezelhetetlen méretű – problémát okozott a szigetország számára. Az antant a veszteségek enyhítésére számos új fegyvert és eljárást alkalmazott. Ezek közül a leghatásosabbnak az a módszer bizonyult, amikor a kereskedelmi hajókat nem egyesével, hanem egy hatalmas csoportban indították útnak, haditengerészeti egységek – elsősorban cirkálók és rombolók – kísérete mellett. Ezt nevezték konvojrendszernek, amivel szemben a magányosan támadó tengeralattjárók nem tudtak eredményesen fellépni. A módszert az összes hadiövezetben alkalmazták, s hatására a korlátlan búvárhajóharc eredményessége 1917 második felétől fokozatosan csökkent: az első világháború befejezéséig más kontinensekről 9250 kereskedelmi egység indult konvojrendszerben Nagy-Britanniába, és mindössze 104 hajó veszett oda. Mindezzel párhuzamosan a német veszteségek egyre csak nőttek: 1915-ben 19, 1916-ban 22, 1917-ben 63, 1918-ban (a novemberi fegyverszünetig) pedig 69 tengeralattjárójuk merült el örökre a habokban, a szinte pótolhatatlan legénységgel együtt. Ehhez kapcsoljuk még hozzá, hogy 1918 közepén a brit hajógyárak már szinte egymaguk pótolni tudták az ország tengeri szállítókapacitásában bekövetkezett veszteséget. Vagyis erre az időszakra az antant utánpótlását a német tengeralattjárók már nem tudták érezhetően megzavarni.

1918 tavaszára nyilvánvalóvá vált a német terv kudarca. A korlátlan búvárhajóharc ugyanakkor arra jó volt, hogy késleltesse az antant túlerő felsorakozását a nyugati, az olasz és a balkáni hadszíntéren, míg az Oroszországba irányuló szállítmányok támadása a cári hadsereg összeomlásának folyamatát gyorsította meg. Bethmann-Hollweg kancellár, illetve a hozzá hasonló módon gondolkodó politikai és katonai vezetők legnagyobb félelme viszont valósággá érett: az Egyesült Államok 1917. április 6-án – részben a korlátlan tengeralattjáró-háború során elszenvedett veszteségei miatt – az antant oldalán belépett a háborúba.

A búvárhajóharc mérlege

Az első világháború idején 343 német tengeralattjáró állt szolgálatba, a harcokban 178 semmisült meg, hét sérült egység semleges állam kikötőjébe futott be, ahol lefoglalták azokat, tizennégyet pedig saját legénysége robbantott fel. Mindent egybevetve tehát 199 búvárnaszád volt az összes veszteség. Az Osztrák–Magyar Monarchiának az Adrián tevékenykedő 27 tengeralattjárója (kilenc saját veszteség mellett) az antanterők kilenc hadihajóját süllyesztette el. A legnagyobb trófeát az U–5 gyűjtötte be 1915. április 27-én, a francia LÉON GAMBETTA páncélos cirkáló megtorpedózásával. A sikert az tette igazán különlegessé, hogy a búvárnaszád – a Nagy Háborúban elsőként – éjszaka, a víz alól indította a támadást a szinte teljesen elsötétített hadihajó ellen. A cirkáló kilenc perccel a találat után elsüllyedt, 821 fős legénységéből 684 halt meg. A csapást követően a francia haditengerészet a háború végéig már nem merészkedett az Adriára, helyüket a britek vették át, akikhez – hadba lépésüket követően – az olaszok is csatlakoztak. A központi hatalmak tengeralattjárói az első világháborúban 109 hadihajót és nagyságrendileg 6500 kereskedelmi egységet küldtek hullámsírba.