Ópiumháborúkban kényszerítette térdre a Mennyei Birodalmat a Nyugat

Miután a spanyolok meggyengültek a világtengereken, megkezdődött a brit és holland benyomulás a nyitva maradt kereskedelmi pozíciókért az ázsiai területeken. A Brit Kelet-indiai Társaság 1600-ban alakult londoni kereskedővállalatok prominenseiből, és I. Erzsébet akkori angol királynő mindjárt különleges előjogokkal is ruházta fel őket a térségben: a frissen alakult társaság gyakorlatilag monopóliumként kapta meg az Indiából kiinduló kereskedelmi jogokat, ami azért is jelentett komoly előnyöket, mert a Hindusztáni-félsziget akkori legerősebb hatalma, a Mogul Birodalom csupa olyan árucikket – elsősorban különleges fűszereket, textíliákat – termelt, amelyeket máshonnan nem igazán lehetett beszerezni ilyen áron. A Brit Kelet-indiai Társaság a 17. század végén kezdett el intézményes formában kereskedni Kínával, konkrétan Kantonnal: a kínaiak által szállított tea, porcelán és textiláru fejében ezüsttel fizettek. A mára tősgyökeres brit szokásként emlegetett teázás valójában ekkoriban, jelentős mértékben az indiai és kínai üzletnek köszönhetően terjedt el: mindössze száz év alatt ötvenezerszeresére (!) növekedett az Angliába irányuló teaforgalom mennyisége. Mindez persze komoly anyagi áldozatot kívánt, és Londonban nem igazán szerették volna, ha túl sok ezüst áramlik ki az országból. A mentőötlet az ópium volt.

…mák lett a vége

Az ópium („nedv", más archaikus nevein áfium vagy máktej) gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, már időszámításunk előtt is bizonyíthatóan használták fájdalomcsillapító vagy nyugtató célzattal. Erre az tette alkalmassá, hogy a még éretlen máktermés levegőn kicsapódott nedve olyan alkaloidokat tartalmaz, amelyek erőteljesen hatnak a központi idegrendszerre. A középkorig elsősorban gyógyszerként alkalmazták, így az általa okozott súlyos testi-lelki függőségre, illetve romboló fizikai és mentális hatásaira teljes valójukban csak azután derült fény, hogy már direkt módon bódítószerként is használták (erre először minden bizonnyal az Oszmán Birodalomban került sor). Mire a Brit Kelet-indiai Társaság nem véletlenül választotta épp az ópiumot ezüsthelyettesítőnek: az Indiában nagy mennyiségben termelt mákból kinyert anyag Kínában messze nem számított annyira elterjedtnek, de igény mutatkozott iránta. A Társaság tevékenységének következtében a 18. századra a birodalom a világ legnagyobb ópiumfogyasztójává vált.

Nyomorba döntött ország

Mai értékrendünkkel és az ópiátok hatásainak ismeretében furcsa belegondolni, hogy egy világméretű társaság ilyen mértékben építette gazdasági tevékenységét egy ennyire veszedelmes anyagra, mégis így történt. Az ópium ekkoriban mindenütt legálisnak számított, a Brit Kelet-indiai Társaság pedig minden túlzás nélkül bombaüzletet bonyolított vele a kínai piacon, nem mellesleg pedig végre Londonnak is sikerült az évszázadok óta áhított nagy attrakció: megvethették lábukat a világ elől elzárkózó birodalomban. Mindennek azonban ára volt: Kínában ekkorra tényleg tömegméretekben okozott problémákat az ópium, emberek milliói kerültek a szer rabságába, ami egy idő után a gazdaságban is kieséseket eredményezett. Az udvar mindezt természetesen nem nézte jó szemmel.

Öt pokoli év

A Brit Kelet-indiai Társaság akkorát szakított a kínai ópiumbiznisszel, ami már riválisainak is szúrta a szemét, így 1834-ben egységfrontba tömörültek, és keresztülvitték Londonban, hogy töröljék el a monopóliumot. Ezt követően további angol cégek nyomultak be a kínai piacra, minden korábbinál több ópiumot juttattak a fogyasztókhoz, és hatalmas összegeket kerestek mindezzel. Öt év alatt olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy a Csing-dinasztia uralkodója, Tao-kuang császár 1839 márciusában betiltotta az ópiumot. Lin Cö-hszü császári biztos vezetésével a kínai hatóságok gyakorlatilag figyelmeztetés nélkül blokád alá vették a kantoni külkereskedelmi lerakatnegyedet (a város számított ekkoriban az országban az egyetlen legális külkereskedelmi kikötőnek), majd elkobozták a kereskedők ópiumszállítmányait, és több mint húszezer ládányit (!) semmisítettek meg a szerből a helyszínen.

Fellángol az erőszak

Korábban is történtek már kísérletek a folyamatok konszolidáltabb mederbe terelésére, ám a leleményes társaságok és a csempészek kijátszották az újabb és újabb rendeleteket: úgy tűnt, az udvarnak nincs más választása. A tiltás mellett a friss intézkedések a lehető legszigorúbban – halállal – büntették az ópiummal kapcsolatos visszaéléseket. A szigorú kínai intézkedések természetesen nagyban sértették mind a legálisan működő társaságok, mind a csempészek érdekeit, a következő hónapokban több kisebb-nagyobb atrocitás is történt ezzel összefüggésben. A fordulópontot azonban az úgynevezett kowlooni incidens jelentette 1839 júliusában, amikor részeg angol matrózok feldúltak egy kínai szentélyt Kantonban, az illetékes brit kereskedelmi főbiztos, Charles Elliot pedig futni hagyta őket. Mindez fagypontra juttatta a két ország kapcsolatait, de angol részről is voltak előzményei: korábban Elliot megígérte a kereskedőknek, hogy az őket ért károkat közösen fizeti meg a brit és a kínai kormány, ám kínai részről nem siettek különösebben a megsemmisített szállítmányok ellenértékének megtérítésével. London és a kor meghatározó külügyére, Lord Palmerston először diplomáciai módszerekkel próbálkozott, ám nem értek célt. Mindez olyannyira felhergelte a brit vezetést, hogy szeptemberben megszületett a döntés: katonai erővel kényszerítik ki a fizetést.

Az első ópiumháború

A felállított brit expedíciós haderőt Charles Elliot mellett unokatestvére, George Elliot vezette. London eközben gazdasági embargót vezetett be Kínával szemben, majd blokád alá vették a Gyöngy-folyót, és – a károk megtérítése mellett – teljesen önálló, brit fennhatóságú bázist is követeltek a brit kereskedők számára, hogy ne ismétlődhessenek meg a Kantonban történtek. Kína természetesen nem engedett a követeléseknek, ám az európai haditechnikával még létszámfölényük ellenére sem dacolhattak: a kínai partoknál felvonuló brit hajóhad feltartóztathatatlanul nyomult előre, és a következő három évben nemcsak Kantont vették be, hanem Sanghajt, Tiencsint és Hongkongot is. Tao-kuang végül meglehetősen megalázó körülmények között, az HMS Cornwallis hadihajó fedélzetén volt kénytelen aláírni az úgynevezett nankingi békeszerződést 1849. augusztus 29-én. A feltételek nem kevésbé voltak megalázóak: a birodalom Kanton mellett további öt kikötőt volt köteles megnyitni a győztesek előtt, ahol London konzulátusokat hozott létre, és fenntartotta saját hivatalnokai számára a brit állampolgárok feletti igazságszolgáltatási jogokat is. A szerződés emellett rendelkezett Hongkong szigetének brit fennhatóság alá kerüléséről is, Kínának pedig 21 millió unciányi ezüst jóvátételt kellett fizetnie a háborús költségek és a Kantonnál megsemmisített ópium ellenértékeként. A szerződés emellett tizenkét évenként újratárgyalási lehetőséget kötött ki a felek számára.

Kódolt folytatás

A nankingi béke igazság szerint csak nevében volt béke, hiszen a britek olyan egyenlőtlen feltételeket erőltettek rá a kínaiakra, amelyek kódolták magukban a további feszültségeket. A békeszerződés aláírását követően a brit társaságok megkezdték az évezredes elzártság után most hirtelen kinyílt birodalom módszeres kifosztását, ráadásul nyomukban benyomultak az országba a hasonlóan éhes és felbátorodott francia és amerikai konzorciumok is. Az utóbbiak mögött álló kormányzatok szintén maguknak vindikálták a jogszolgáltatást saját polgáraik felett a kínai területeken. A brit társaságok olyan csillapíthatatlan éhséggel szeletelték a tortát, hogy még a nankingi egyezmény is kevésnek bizonyult, és egyre több hang sürgette a szerződés módosítását a kiírt tizenkét éves határidő előtt – brit szempontból előnyösebbre. Az ekkoriban megfogalmazott követelések között olyanok szerepeltek, mint a teljes kínai piac megnyitása, a belső tranzitvámok eltörlése, az ópium újonnani legalizálása, illetve az angol nyelvű szerződések előnyben részesítése a kínaiul megfogalmazott jogügyletekkel szemben. Mindehhez jó alapot szolgáltatott, amikor 1856. október 8-án a kínai hatóságok feltartóztattak és lefoglaltak egy hongkongi bejegyzésű, brit zászló alatt közlekedő hajót, az Arrow-t, és levonták a lobogót.

A második ópiumháború

A brit kormány természetesen azonnal súlyosnak minősítette az önmagában teljesen jelentéktelen Arrow-incidenst, és szövetségesre is találtak a következő háborúhoz: Franciaország egy hittérítő, Auguste Chapdelaine meggyilkolásának ürügyén kapcsolódott be a hadműveletekbe, az oroszok pedig különböző módokon támogatták őket. Most sem lehetett kérdéses, hogy ki arat majd győzelmet: Kína viszonylag gyorsan rákényszerült a tiencsini szerződés aláírására, amellyel belső területeit is megnyitotta a külföldiek előtt (ekkortól járhattak például először idegen kereskedőhajók a Jangcén), illetve újabb jóvátételt vállalt, végső engedményként pedig a sanghaji egyezményben ismét legalizálta az ópiumkereskedelmet. Az udvar azonban végül nem ratifikálta a szerződéseket, amit a britek és a franciák nem néztek tétlenül: elfoglalták Pekinget, és még a császár nyári rezidenciáját is felgyújtották. 1860-ban Kína végleg kapitulált, és engedett a követeléseknek.


Megalázó feltételek

A második ópiumháborút lezáró pekingi konvenció a korábbi megállapodások ratifikálásán és betartásán túl további engedményeket is tartalmazott. Ezek értelmében például a kínaiak kötelesek voltak engedni, hogy a keresztény hittérítők is szabadon tevékenykedhessenek a birodalomban. A britek emellett Hongkongon túl megkapták a Kowloon-félszigetet is. Kína a két ópiumháború következtében rettentően meggyengült, az ópiumkereskedelem pedig ismét felvirágzott, ezúttal már a délkelet-ázsiai térségben is. Az európai hatalmak pedig megvetették a lábukat a birodalomban, és számos koncessziós területet hoztak létre Kínában, ahonnan gyakran megalázó módon tiltották ki az őslakos kínaiakat.

Továbbra is…

Az ópium állami szintű betiltásának hulláma az 1920-as években kezdődött, ám a későbbi időszakokban is kulcsfontosságúnak számított a régióban, és a kormányzati szereplők sem maradtak ki belőle. Így például világhatalmi törekvéseik idején a japánok is intézményesen termelték a szert a gyarmatbirodalomban, a második világháborút követő időszakban pedig az úgynevezett Arany Háromszög (Burma, Thaiföld és Laosz határvidéke) vált a világ fő ópiumtermelő régiójává. A helyzetre jellemző, hogy a legismertebb itt felemelkedett drogkereskedő hadúr, Kun Sza biztonsági erői nem egyszer még az említett államok reguláris hadseregeinek egységeit is megfutamították – persze amellett, hogy meglehetősen zavaros körülmények között gyakran különböző kormányzati szereplők is belekeveredtek a heroinüzletbe. Napjainkban Afganisztán számít a világ legnagyobb máktermelőjének – az elmúlt másfél évtizedben az országban végrehajtott nemzetközi katonai műveletek is célul tűzték ki a kábítószerüzlet visszaszorítását, egyelőre azonban kevés sikerrel.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)