Ötvenöt éve értesült róla a világ, hogy az atomháború szélére sodródott

Ugyanakkor nem lehetett kérdéses, ki az erősebb, így 1962 derekán Fidel Castro és öccse, a védelmi minisztériumot vezető Raúl Moszkvába utazott tárgyalni Nyikita Hruscsov pártfőtitkárral és a szovjet politikai elit többi tagjával.
Az amerikaiak ebben az időszakban több brit, olasz és török támaszponton is rakétaállásokat létesítettek, amit Moszkva igencsak nehezményezett: ezekkel az eszközökkel könnyen elérték volna a szovjet birodalom nyugati területeit. A keleti blokk rakétatechnikája interkontinentális eszközök tekintetében ekkoriban még nem kelhetett versenyre az amerikaival, így Hruscsov olyan megoldást választott, ami adta magát: megszületett az Anadir-hadműveletnek elkeresztelt terv arról, hogy a Szovjetunió rakétákat telepít Kubába. A Karib-tengerről már könnyűszerrel csapást tudtak volna mérni közvetlenül az amerikai területekre, ha úgy hozza a sors. Mindezt persze nem lehetett teljesen titokban véghezvinni: az élelmiszer-segélyhajóknak álcázott hajókat az amerikaiak gyorsan kiszúrták, és John F. Kennedynek már az év nyarán jelentették, hogy a szovjetek nagy valószínűséggel föld-levegő rakétákat telepítenek a szigetországba. Októberben egy U2-es kémrepülőgép felvételei igazolták ezeket a jelentéseket.

Washingtonban még az elnök legközvetlenebb stábján belül is megoszlottak a vélemények arról, pontosan mit kellene tenni ebben a helyzetben, de mindenki tisztában volt vele, hogy mit nem engedhetnek meg maguknak: a késlekedést, illetve a határozatlanság látszatát. Kennedy október 22-én a nyilvánossághoz fordult, és beszédében bejelentette, miről szereztek tudomást, majd az amerikai hadsereg csaknem 1000 kilométeres sugarú tengeri blokád alá vonta Kubát. Floridában a biztonság kedvéért, amolyan vészforgatókönyv gyanánt összevontak egy expedíciós erőt is, de a szárazföldi beavatkozásra igazából nem tekintettek reális alternatívaként. Kennedy ezzel egyidejűleg egyértelművé tette: amennyiben Kuba területéről támadás éri az Egyesült Államokat, azt szovjet agressziónak tekintik, és nem maradnak el a válaszlépések sem. Washington az ENSZ közgyűlése elé is bizonyítékokat tárt a szovjet rakéták hadrendbe állításáról, és innentől fogva Moszkva sem tagadhatott tovább úgy, mint a megelőző napokban.

A világ néhány nap alatt a nukleáris háború előszobájába sodródott, hiszen mindenki tudta: ebben a helyzetben akár egy túlbuzgó hajóparancsnok rossz döntése is végzetes lehet. Hruscsov volt az, aki végül előbb lépett: felajánlotta Kennedynek, hogy visszavonják a rakétákat, de közben garanciát kért arra, hogy az Egyesült Államok sem közvetlen, sem közvetett módon nem dönti meg Castro államát. Később azt az igényt is megfogalmazta, hogy Washington szerelje le saját törökországi rakétaállásait. Végül kompromisszumos megoldás született. Az elnök nyíltan és nyilvánosan elfogadta a Castróval kapcsolatos feltételt, öccse, Robert Kennedy igazságügyi miniszter pedig a legteljesebb titoktartás mellett ellátogatott a washingtoni szovjet nagykövetségre, ahol közölte: Washington fél év múlva leszereli a törökországi állásokat, hogy a közvélemény azt már ne kösse a kubai eseményekhez. Október 28-án Hruscsov bejelentette a Kubába telepített szovjet rakéták visszavonását.  Az atomháború közvetlen veszélye így elhárult, de a felek nem bíztak meg egymásban. Az amerikai haderő még további majdnem egy hónapig a legmagasabb készültségi fokozatban állt, a blokádot pedig csak november 20-án oldották fel. A szovjetek eközben mintegy száz taktikai nukleáris fegyvert Kubában hagytak még december közepéig, és végül elsősorban azért vonták ki őket az országból, mert nem mertek száz százalékosan Castróra alapozni.

A kubai rakétaválság fordulópontot jelentett a két nagy tömb kapcsolataiban: még ha ezt így nem is mondták ki, mind Washingtonban, mind Moszkvában rádöbbentek, hogy egyszerűen túl sok forog kockán, és egy atomháború megnyerhetetlen. A kubai események nyomán alakították ki az úgynevezett forró drótot a két szuperhatalom felső vezetői között, hogy egy esetleges későbbi hasonló helyzetben minél egyszerűbben el lehessen hárítani a nukleáris holokauszt rémét. Presztízsben ugyanakkor egyértelműen a Szovjetunió veszített többet az ügyön, beleértve ebbe személyesen Hruscsovot is, akinek személyes tekintélye is megszenvedte a válságot, és párton belüli meggyengülése, majd két évvel későbbi bukása is innen datálódott.
Ugyanakkor a torokszorító napok mérlege összességében mégis pozitívnak bizonyult: hasonló szintű feszültség és nukleáris háborús veszély már egyetlen későbbi konfliktus során sem alakult ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.