Retro-mozi: A tengeralattjáró (Das Boot)

Szöveg: Révész Béla | 2014. július 30. 14:45

A háborús filmek kultusza napjainkban talán nem él olyan intenzíven, mint néhány évtizeddel ezelőtt, de a műfaj által kitermelt klasszikusok száma igen magas. Sorozatunkban ezekből válogatunk, ezúttal minden idők legnagyobb tengeralattjárós filmjét, a Das Bootot periszkópozzuk meg.

Érthetően kevés játékfilm foglalkozik a háborús tengeralattjárókkal. Hálátlan téma az akciótengerhez szokott producereknek. A víz alatt nincsenek felrobbanó épületek, halálos tempójú üldözések, kézigránátok, óriási csatajelenetek. Éppen ezért nincs is túl nagy választék tengeralattjárós mozikból. Arra a producerek is időben rájöttek, hogy az ilyen jellegű alkotásokat csak egy nagyon jó rendező viheti sikerre, aki nagyon jó forgatókönyvből nagyon jó színészekkel és még jobb operatőrrel, vágóval dolgozik.

A Das Boot mindezt mintaszerűen tálalta. Az utána következő alkotások, akár az 1990-es Vadászat a Vörös Októberre, akár az öt évvel későbbi Crimson Tide, akár az ezredfordulós U-571 meg sem tudta közelíteni Wolfgang Petersen mesterművének máig tartó sikerét. Valamelyik összetevő mindegyik alkotásnál hiányzott a receptből, amit az 1981-es kultfilmnél boszorkányosan alkalmaztak.

Mi volt Petersen sikerének a titka? Először is írt egy remek forgatókönyvet Lothar G. Buchheim (Magyarorzágon A hajó és A tengeralattjáró címmel is megjelent) nyomasztó regényéből. Választása még véletlenül sem olyan történetre esett, amely kínosan összetákolt, műfeszültségekkel teli akciókra helyezi a hangsúlyt. Másodszor: miután a film német regényből készült német katonákat bemutatva, Petersen zömében német stábbal és német színészekkel forgatta le. (Egy darabig német-amerikai koprodukcióként tervezték, akkoriban felbukkant Robert Redford és Paul Newman neve is, Rutger Hauer pedig csak azért nem vállalhatta el a kapitány szerepét, mert éppen a Szárnyas fejvadász munkálataiban vett részt. Jürgen Prochnow alakítását látva, szerencse, hogy így történt.) Harmadszor: kiváló színészekkel remekül dolgozott együtt. Negyedszer: Jost Vacano operatőr és Hannes Nikel vágó személyében két olyan profi állt mellette, akiknek (talán nem túlzás kijelenteni) a film kultikussá válása nagy részben köszönhető. Ötödször: a téma és annak megfogalmazása.
Ez utóbbi a legfontosabb mind közül.

A Das Boot egy német tengeralattjáró legénységének szemszögéből mutatja be a háborút. De nem egy csapat fanatikus nácit látunk, hanem hús-vér embereket, akiknek az élete egy fémhengertől függ. Az összezártság, a szűk hely, a háború németek számára egyre reménytelenebbé válása (ezt különösen a tisztek tudják a hajón, kivéve a hithű első tisztet, aki még a mélyben is a náci propaganda mondatait szajkózza), az eseménytelen hetek tompává, depresszióssá és apatikussá teszi őket. Az U-boot ugyanis hiába portyázik, hosszú hetekig (az idő múlására a legénység szakállának méretéből is következtethetünk) semmi nem történik. Egy idő után már mindenki harc után vágyakozik unalmában, ami be is következik, csak nem egészen úgy, ahogyan szerették volna. A depresszió rettegésbe csap át, és a tenger fenekére süllyedt hajón már csak egy csapat félőrült embert látunk, akik semmi mást nem akarnak, csupán életben maradni.

Ezt a kétségbeesést, reménytelenséget, tehetetlenséget, az „élve eltemetve" atmoszféráját Petersen és színészei páratlan tökéletességgel mutatták be. A helyszínből adódóan az operatőr rengeteg félközeli és még több premier plán beállítással dolgozik, ez pedig olyan kvalitásokat követel, amelyekkel a színész képes elhitetni a nézővel az elmúlás nagyon is valós közeledtét. Ennek megfelelően nem láthatunk grandiózus akciójeleneteket, sőt, az ellenséget is alig. Csatajelenet nincs a filmben, az ellenséges süllyedő hajónak kegyelemdöfésként szánt torpedó és a mélységi bombák robbanásának látványa csak üdítő színfolt.

A Das Bootban valójában mindent a legénység szavaiból és reakcióiból tudunk meg. Az őket kereső aktív szonár egyre szaporább pingelése a néma csendben olyan feszültséget teremt, amelyet semmilyen vizuális hókuszpókusz nem lenne képes ilyen tömény dózisban megteremteni. A csend egyébként is központi szerepet játszik az egész filmben. Egyfelől egy tengeralattjárón nincs miért üvöltözve beszélgetni, éppen ezért a dialógusok is halk hangon folynak. (Kiabálást csak akkor hallunk, ha egy mélységi bomba a hajó közelében robban, és vészhelyzet áll elő.) Másfelől az aktív szonárok miatt csendben is kell maradniuk, hiszen akár egy hangos beszélgetésfoszlány is elárulhatja a tengeralattjáró tartózkodási helyét. Ettől a furcsa, néma, fenyegető atmoszférától vált meghatározó film a Das Bootból.

Fokozza a hatást Jost Vacano kamerakezelése, amely a támadási jeleneteknél a rögzített állásból egy pillanat alatt gyors mozgásba vált át, ahogyan az egyik színész mögött végigszalad a keskeny folyosókon, át az alacsony ajtókon, a gépházon át a torpedókamráig. A vágás hasonló felfogással működik: Hannes Nikel komótos, az unalmat és az idő értelmetlen múlását ábrázoló snittjei hirtelen gyors, néhány másodperces képek kavalkádjába csapnak át egy-egy bomba robbanásakor. Említsük meg Klaus Doldinger szintén klasszikussá vált zenéjét is, amely kivételes érzékenységgel alkalmazkodik a hullámzó vizualitáshoz.

A Das Boot csúcsjelenete kétségtelenül a tenger fenekén rekedt hajó legénységének küzdelmét és reménytelenségét ábrázoló szekvenciaköteg. A halál közelsége tapintható, van, aki feladja a küzdelmet, s itt első ízben láthatjuk azt is, amint a kapitány magába roskad, és addigi büszkesége döbbenetbe és teljes tanácstalanságba vált át. A menekülés öröme mégsem felszabadult: valami megváltozott, a hit örökre elveszett, a kiábrándultság dominál. A hazafelé tartó hajón a legénység pezsgőt vedel és énekel, de a feszültség megmarad. A tengeralattjárót ünneplő tömeg várja a kikötőben. A fedélzeten egy csapat szakállas, mocskos, csavargónak kinéző ember sorakozik fel, élükön kapitányukkal, aki nyúzott arccal, a helyzet abszurditását mélyen átérezve tiszteleg a part felé. Aztán jön a vég, az ellenséges bombázás egy perce, amely nemcsak a legénység zömét, de a hajót is elpusztítja. A kapitány, miután hónapokig küzdött azért, hogy a rá bízott embereket és technikát épségben hazavigye, halála előtt még végignézi imádott tengeralattjárója pusztulását.

A színészi játék tökéletesen illeszkedik a rendezői koncepcióhoz. A jól megírt karakterek közül természetesen a kapitányé a vezető szerep: Jürgen Prochnow még karrierje kezdetén állt, de színészileg olyan maradandót alkotott, amit sok kritikusa szerint nem is tudott többé megismételni. A bravúrosan megírt szerepekben mindenki meggyőző alakítást nyújt, kiemelkedő még a Werner hadnagyot alakító Herbert Grönemeyer (a haditudósító a lelkesedésből a rettegésbe, majd onnan a beletörődött fásultságba zuhan az út során), valamint a „klasszikus" náci első tiszt bőrébe bújt Hubertus Bengsch (a felsőbb hatalmat szimbolizáló figura a krízis létrejöttével egyre súlytalanabbá válik) játéka.

Petersen a filmdráma eszközeivel készített olyan háborús filmet, amelyben alig látjuk a háborút, mindezt ráadásul abban a korszakban, amikor e témában a legtöbb rendező vagy vérben úszó csatajelenetekkel, vagy a főszereplők túlzott, gyakran brutalitásba hajló reagálásával igyekezett érzékeltetni a háború borzalmait és annak emocionális hatását. Filmje ettől vált szinte bemutatója pillanatában kultikussá. Ilyen feszültséget ilyen minimalista eszközökkel azóta is csak kevés rendezőnek sikerült teremtenie (Coppolát és Spielberget szokták említeni, de ők más koncepció alapján forgatták saját háborús eposzaikat), nem véletlen, hogy (nácik ide, szemszög oda) a Das Boot óriási siker volt a tengerentúlon is.

Nyomasztó, realisztikus, az idegek és nem a fegyverek harcát bemutató monumentális alkotás, méltán szerepel kategóriájában a legtöbb top 10-es listában. Wolfgang Petersen az értelmetlenség, hiábavalóság, eredménytelenség és a nihil pillanatait rögzítette az örökkévalóságnak.

Erősen klausztrofóbiásoknak nem ajánlott, mindenki másnak alapból kötelező háborús film.

* * *