Retro-mozi: Hamburger Hill

A három filmből kétségtelenül A szakaszt tekintjük etalonnak, míg a Hamburger Hillt mindig is mostohatestvérként kezelték – talán nem is ok nélkül.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel, ami meg is határozza a forgatókönyvírói és a rendezői fantázia korlátait. A Hamburger Hill-i csata 1969. május 10-től 20-ig tartott, és egyetlen célja volt: elfoglalni a 937-es jelölésű magaslatot az Ashau-völgy területén. A tizedik nap végén a katonák keresztelték el a dombot Hamburger Hillnek, utalásként az áldozatok számára és az ütközetek húsdaráló-jellegére.

Bár a helyszín az akkori észak-vietnámi utánpótlásvonalak közelében feküdt, egészen pontosan senki nem tudta megindokolni, miért kell elfoglalni, és ha elfoglalják, mit kell vele kezdeni. A 101. légideszant egységei erre szorították vissza az ellenséget, ám a veszteségek százalékos arányát tekintve értelmetlennek tűnt az egész hadművelet. Annál is inkább, mivel a stratégiailag egyáltalán nem lényeges dombot elfoglalása után alig két héttel az amerikaiak elhagyták, a vietnámi katonák pedig egyetlen lövés nélkül újra elfoglalták azt. Az esetből óriási botrány lett a hadseregen belül és az amerikai közéletben egyaránt, Edward Kennedy szenátor egyenesen ezzel a példával ostorozta a katonai vezetés baklövéseit.

John Irvin (aki addig többnyire tévé- és dokumentumfilmeket, valamint néhány nem nagyon jegyzett mozit rendezett) igyekezett a lehető legrealisztikusabb ábrázolásra törekedni. Ez a csatajelenetekben többnyire sikerült is neki (a május 18-án, zuhogó esőben játszódó roham bemutatása a mai napig hátborzongató), a vietnámi veteránok többsége emiatt kifejezetten meg volt „elégedve" a látottakkal, amikor megnézték a filmet.

Sajnos kevesebb szerencséje volt a színészvezetéssel és a forgatókönyvvel.
A film kezdetén öt újonc érkezik a szakaszhoz, amely hamarosan megindul majd a húsdaráló felé. Az első háromnegyed órában az amerikai alaptábor mindennapjaiba kukkanthatunk bele, megismerkedhetünk a főszereplőkkel (akiket úgyis összekeverünk majd a film folyamán, annyira ugyanolyan karakterek), láthatjuk, hogyan járnak a vietnámi bordélyba, hogyan söröznek, milyen a viszonyuk a helyiekkel és egymással.

James Carabatsos forgatókönyvíró érezhetően semmit nem tudott kezdeni a szituációval. Miután a film A szakasszal ellentétben egyetlen esetben sem mond konkrét véleményt a háborúról, nem keres miérteket és válaszokat, a dialógusok hullámzó közhelytengerré alakulnak. Valamin folyamatosan moralizálnak a katonák, de nem világos, hogy min, és teljesen elmaszatolva előkerülnek a színes és fehér bőrű katonák közötti feszültségek is, de csak diszkréten, kibontatlanul hagyva a témát. Carabatsos rengeteg trágár szót ad szereplői szájába, időnként minden funkció nélkül, néhol – a mai fül számára – már kifejezetten kínosan és nevetségesen.

A dombhoz érkezést követően, a csatajelenetek szünetében még nehezebb dolga volt az írónak, nem is tudta megtölteni tartalommal. A katonák karaktere kidolgozatlan, inkább filmes alaptípusokat látunk, semmint hús-vér embereket. A zöldfülű, aki tíz nap alatt aggastyánná válik lélekben, az emberei haláláért magával elszámolni nem tudó őrmester, aki többnyire maga elé néz, az agresszív fekete katona, aki jó cimborája lesz a fehérnek, vagy a kemény fickó, aki a dzsungel közepén is képes úgy tenni, mintha nem is egy háborúban lenne, hanem csak leruccant volna a városi parkba. Sem a karakterek, sem a párbeszédek nincsenek hihetően megírva, azonosulni nem is lehet egyetlen szereplővel sem, nem véletlenül: nincsenek eltérések a karakterek között.

Az író, a rendező és a színészek is érezhetően kínlódtak a csatajelenetek közötti üresjáratokban. Vagy semmitmondó párbeszédek hangzanak el, vagy hosszú monológokat írtak nekik. Az egyetlen érdekes ezek közül, amikor az egyik szereplő egy eltávozásának történetét meséli el, és (kicsit sarkítva) elmondja, mennyire gyűlöli a vietnámi háborúban harcoló amerikai katonákat az amerikai társadalom jelentős része. Az üldögélés és heverészés (általában ezt teszik két harcjelenet között) közben végighallgatjuk, melyik szereplő mit tenne, ha hazatérhetne, ki mit csinált a háború előtt, vagy éppen szerencsétlenül megírt, műfeszültséggel teli konfliktusokat látunk.

Az egyik ilyen (két katona összeverekedése) a forgatókönyvíró mélypontja is egyben: a kakaskodókat szétválasztó őrmester kérdésére („Mi folyik itt?") a válasz: „Háború!". Hasonló reagálás az egymás közötti balhékra a „Mi deszantosok vagyunk, mi nem kezdjük a balhét, mi befejezzük" mondat is.

A vágás (Peter Tanner) és az operatőri munka (Peter MacDonald) szerencsére sok helyen menti a menthetetlent. Miután alapvetően az összecsapásokról, a tíz nap pusztító harcairól szól a történet, és nem morális kérdések feltevéséről, a látvány bőven kárpótol a kidolgozatlan karakterek még kidolgozatlanabb párbeszédei miatt. Ezekben John Irvin is biztos kézzel bánt mind a színészekkel, mind a statisztákkal. A realisztikus bemutatás az egyik alapvető célkitűzés volt, s ezt – a nyolcvanas évek közepén – sikerült is maradéktalanul elérni. A dombra mászás lehetetlenségébe időnként már a nézőnek is belesajdulnak az izmai, szinte érezni a bűzt, a mocskot, a dzsungel vérben ázó szagát. Kiemelkedő a már említett esős jelenet, valamint az, amikor az amerikaiak egy téves értelmezés következtében éppen a dombon felfelé haladó saját bajtársaikat mészárolják le a levegőből.

A gyors és rengeteg kocsizással megoldott kameramozgás (hol van még a Ryan közlegény csúcsrealisztikus kézikamerás megvalósítása?), a hirtelen vágások teljesen hihetővé teszik a fegyverropogásban haladó vagy éppen haldokló katonák kétségbeesését és elszántságát. Egyedül a zene gyengít a hatáson, Philip Glass zeneszerző közreműködése a produkcióban talán nem volt szerencsés választás.

Az utolsó jelenet megdöbbentő, de mesterien ábrázolt tanácstalansága némileg helyrebillenti az addigi színészvezetési problémákat. A domb elfoglalása után három szereplőnk ül a gomolygó füstben a csúcson. Csak nézik egymást, és fogalmuk sincs, hogy most mi következik. Sikerült, elfoglalták a dombot, mert el kellett foglalniuk. Körülöttük halottak, lelőtt bajtársaik, értelmet vesztett emlékek. Az egyik fára egy késsel valaki már rögzített egy lapot, rajta a hely új nevével: Hamburger Hill. De nincsenek miértek, nincsenek okozatok, nincsen semmi, csak az üresség és a tanácstalanság az arcukon.

A szakasz című filmet az egyesek szerint túlzásba vitt ideológiai és morális véleményformálás miatt szerették és gyűlölték a bemutató idején. Ott konkrét véleményeket láthatunk, hallhatunk, a Hamburger Hill ezt elkerüli. Ha van is véleménye az akkori háború értelmetlenségével kapcsolatban, nem keresi és nem is ad választ a konfliktus kérdéseire. Ahogyan az őrmester röviden lezárja az erről szóló, ki sem bontakozó vitát: „Nem kell szeretni, de csinálni kell."

A film tehát elsősorban azoknak ajánlott, akik egy megtörtént konfliktus valósághű, véres és realisztikus ábrázolását szeretnék látni. A töprengőknek, a kérdezőknek és az agyalóknak változatlanul A szakasz brutális mondanivalóját ajánljuk. A Hamburger Hill napjainkra „szimpla háborús filmmé" értékelődött le, kicsit méltatlanul. Mondanivalóját tekintve ugyanis egyetlen cél vezérelte: emléket állítani annak a sok száz katonának, akik részt vettek a vietnámi háború egyik legértelmetlenebb és legpusztítóbb tíznapos csatájában.