Retro-mozi: Jó reggelt, Vietnam!

Egyéniség vagy csordaszellem? Megalkuvás vagy különvélemény? Ez a probléma áll Berry Levinson 1987-es filmjének középpontjában, amelyet egy Adrian Cronauer nevű rádiós DJ szemszögéből mutat be. Cronauert 1965-ben azért helyezik Vietnamba, hogy műsoraival javítson a katonák hangulatán – ő pedig nem ismer tréfát a kivitelezésben.

A Jó reggelt, Vietnam! nagyjából megtörtént eseményeken alapul. Az igazi Cronauer messze nem volt annyira laza és pimasz, ahogyan Williams ábrázolta. (Mint mondta, ha csak a felét meg merte volna csinálni annak, amit a vásznon látott, habozás nélkül hadbíróság elé állították volna.) De nem is a történelmi hitelesség volt Levinson célja. A Hamburger Hill és az Acéllövedék bemutatásának évében olyan alkotással rukkolt elő, amely a csataterek helyett egy rádióstúdiót, komor arcú parancsnokok helyett egy nagy dumájú, vigyori bohócot állít a középpontba. (Hogy a maszk mögött mekkora elfojtott szomorúság lapul, azt Williams torokszorítóan ábrázolta a filmben.)

Cronauer közvetlen felettese, az egyéniséget tűzzel-vassal irtó Dickerson főtörzs (J.T. Walsh) az első pillanattól kezdve gyűlöli az új embert. Nem bírja elviselni humorát, behódolásra képtelen természetét, sikerét és rádiós népszerűségét a katonák közt. Ahogyan megfogalmazza: „Gyűlölöm, amiket mond − és ahogyan mondja."  Kettejük konfliktusa az első pillanattól kezdve magában hordozza Cronauer bukásának lehetőségét, amely csak azért késlekedik, mert a régióban állomásozó erők parancsnoka, Taylor tábornok érti a tréfát, és nagy rajongója a rádiósnak. (A film végén kénytelen hazazavarni Cronauert, ám ezzel egy időben Dickersont is eltakarítja a környezetéből, jelezve: az ostobaságot még eltűri a seregben, de a gonoszságot már nem.)

A rádiós érkezése alaposan felkavarja az állóvizet. Az eddig szigorúan cenzúrázott, senkit nem érdeklő száraz hírek és a polka mint pattogós „léleképítő" zene után Cronauer azonnal felrúg minden addigi szabályt. A híreket beolvassa ugyan, de viccként tálalja azokat, az időjárás-jelentést vastag trágárságokkal tarkítja, és nem habozik Nixon ex-alelnök nemi szervéből gúnyt űzni, ha éppen arra van kedve. Ami a zenét illeti: Cronauer látványosan a földre hajigál minden lemezt a stúdióban, amit ósdinak és unalmasnak tart: marad a rock and roll – a Vietnamban szolgálók legnagyobb megelégedésére. Két laza nóta között pedig ömlik belőle a hülyeség. (A legenda szerint a rádiós monológok elsöprő többségét Williams improvizálta a forgatáson, kvalitásait ismerve ez könnyen hihető.) A katonák pedig imádják a nagypofájú új embert: amikor Cronauert felfüggesztik egy cenzúrázott hír bemondásáért, telefonok és levelek ezrei érkeznek válogatott trágárságokkal fűszerezve, amelyekben visszahelyezését követelik.

Másfelől: miközben több ezer katonát (és közvetlen környezetének erre igen fogékony tagjait) szórakoztatja, a film alatt kiderül, Cronauer mennyire nem tudja értelmezni sem Vietnamot, sem az ott zajló háborút. A szerelem a helyi lánnyal soha nem teljesedhet be a kulturális, társadalmi különbségek és a megszálló−őslakos konfliktus miatt, a háborúellenes utalások elvesznek két poénbomba között az éterben (az igazi Cronauer ennek kapcsán annyit jegyzett meg, hogy ő alapvetően hülyeségellenes volt, nem háborúellenes), a propagandához szigorúan ragaszkodó bürokraták elleni harcot pedig lehetetlen megnyerni. „Hogy lehet ilyen kuplerájban háborúzni?" – teszi fel a kérdést, amikor egy eltávozáson találat éri a kocsiját, és társával egy úttól néhány száz méterre eltévednek, körbe-körbe járkálva a dzsungelben. A vicces mondat mögött a rádiós tanácstalansága húzódik meg, mivel nem érti sem az okokat, sem az okozatokat. Ez teljesedik ki abban a jelenetben, amikor vietnami barátjáról kiderül, hogy Vietkong, aki egy sor merényletben vett részt. „Én megverekedtem azért, hogy bejöhess abba a bárba, te pedig felrobbantod azt?" – kiabálja kétségbeesetten a fiúnak a film egyik utolsó jelenetében, és nem tud mit kezdeni a válasszal, amely először foglalja össze tömören neki, mennyire nézőpont kérdése, hogy ki a barát és ki az ellenség az amerikai hadsereg kontra vietnami őslakosok viszonyban. Levinson a film legmaradandóbb jelenetével érzékelteti a kettősség káoszát: a rádiós Louis Armstrong What a Wonderful Worldjét teszi fel a lemezjátszóra, a zene alatt pedig napalmbombázást, a kitörő lázadásokat, halottaikat sirató vietnamiakat és kivégzéseket láthatunk. A döbbenetes kontraszt ábrázolása úgy tökéletes, ahogyan van, s ezen még az a tény sem változtat, hogy Levinson a film egyik legnagyobb, tudatos, felvállalt bakiját követte el vele: Armstrong dala ugyanis csak 1967-ben lett rögzítve, így kizárt, hogy Cronauer ezt két évvel előtte lejátszotta volna a stúdióban.

A Jó reggelt, Vietnam! – mondanivalóját tekintve – igen nagy rokonságot mutat Williams másik nagy klasszikusával, a két évvel későbbi Holt költők társaságával. A lázadó, formabontó, a vaskalapos nézetekkel szembeszálló figura mély nyomokat hagyó módszerei és törvényszerű bukása ott teljesedett ki igazán, de a háborús helyszín és a szomorú bohóc szerepkör miatt ebben a filmben tudta jobban ábrázolni a magányos tehetetlenséget. A színész mestermunkát végzett, a világ legkomolyabban jegyzett művészei közé emelte őt Cronauer figurájának megformálása. Itt látni először azt a furcsa bánatot a szemében, amelytől összeszorul a néző torka, mert egy pillanat alatt képes vele a humorból szomorúságot varázsolni. A „Jóóóóóó reggeeeeeeeelt, Vietnaaaaaam!" a mai napig szállóige, s ezen a ponton kötelező leírni a szintén a napokban elhunyt Bajor Imre nevét, akinek magyar hangja kivételes telitalálatnak bizonyult. A magyar fordítás igyekezetéért külön pont jár, a szövegért felelősöknek nem lehetett könnyű dolguk. Egyfelől a filmet telepakolták amerikai szlenggel, amit egy más kultúrájú országban rendkívül nehéz visszaadni, főleg, ha improvizált poénokról van szó, másfelől a fordítók be merték vállalni a merész húzást (és győztek vele): egy csomó helyen nemes egyszerűséggel a magyar megfelelőjét rakták be az amerikai eredetinek. Jó példa erre, amikor Cronauer angolul tanít egy osztály vietnamit, és amerikai nyelvtörőként a „Mit sütsz, kis szűcs?" mondókát kezdi el citálni.

A szereplőgárda pazar teljesítményt nyújtott, holott ez az a produkció, ahol mindenki tudta, hogy csak statisztálni fog Williamsnek. Ez láthatóan senkit nem izgatott, a színészek a főbb szereplő Forest Whitakertől kezdve a néhány mondatos Richard Edsonig briliáns teljesítményt nyújtottak, mintha tudták volna, hogy bár a mozit Williams cipeli a hátán, kultfilmet forgatnak, amelyben megtiszteltetés részt venni. Levinson biztos kézzel kormányozta a munkafolyamatot, precízen és tervszerűen dolgozott, de láthatóan volt annyi bölcsessége, hogy Williams monológjainál szabad kezet adott a színésznek, aki maradéktalanul meg is hálálta a bizalmat.

Gyászol a filmes világ, alkotók és nézők egyaránt. Robin Williams önként választott halála traumaként vonul be Hollywood történetébe. Olyan színészóriás távozott, aki pályafutása alatt nem osztotta meg a nézőket. Emberileg és művészileg egyaránt rajongtak érte. Halálával kevesebb lett az illúziónk.

Jó éjszakát, Vietnam!