Sárcsata
Szöveg: Feith László | 2017. december 14. 11:42„A pokolban estem el – (Úgy hívták: Passchendaele)”. Siegfried Sassoon angol költő és katona írta ezt a száz éve, 1917 novemberében véget ért harmadik yperni csatáról, amelynek során nem csak a németekkel kellett megküzdeniük a támadó briteknek. Az igazi ellenség az időjárás volt, ami katasztrofális hatást gyakorolt a hadműveletükre.
A katonák a felázott talajra fektetett pallókon járva közelíthették meg az első vonalat.
Az antant a nyugati hadszíntéren indított tavaszi offenzíva kudarca után sem akarta kiengedni a kezéből a kezdeményezést. Az Aisne folyónál demoralizált és a felbomlás jeleit mutató francia hadsereg után ismét a briteken volt a sor, akik úgy döntöttek, hogy a frontvonal északi szegletében, a belgiumi Ypern (Ypres) városánál támadnak. Régóta dédelgetett elképzelésüket megvalósítandó, a tengerparti területeket akarták elfoglalni, melynek eredményeként a német tengeralattjáró-bázisok is a birtokukba kerültek volna.
Londonban is hallották
Azért, hogy a nyár közepére tervezett offenzíva számára kedvezőbb pozíciókat teremtsenek, 1917. június 7–14. között bevették az Yperntől néhány kilométerre lévő Messines-hegygerincet, amely uralta a flandriai kisvárostól délre fekvő terepet. Az összecsapás során a britek sikeresen alkalmazták a lövészárokharcokban korábban már kipróbált módszert: az ellenséges állások alá alagútrendszert fúrtak, ott nagy mennyiségű robbanóanyagot helyeztek el, majd az előkészítő tüzérségi tűz befejeztével felrobbantották azt. A detonáció – amelynek hangját állítólag még a La Manche túlpartján, Londonban is hallani lehetett – tízezer német katonát ölt meg, a nyomban megindult, tankokkal támogatott rohammal pedig elfoglalták az ellenséges állásokat, egyúttal 7000 hadifoglyot is ejtettek.
Az esőzések nyomán sártengerré vált flandriai vidék egyaránt próbára tett embert, lovat, gépet.
A brit expedíciós erőket irányító Sir Douglas Haig tábornok a sikertől megrészegülve már a nagyszabású áttörésre fókuszált, a hadművelet kidolgozásakor azonban sem az időjárást, sem a terepviszonyokat nem vette figyelembe. Flandria időjárását döntő mértékben a nyugati szelek befolyásolják, amelyek alacsony nyomású óceáni légtömegeket sodornak a parti területek fölé. Az esőzések során az agyagos talaj nem engedi elszivárogni a vizet, így az a felszínen marad, sártengerré változtatva a vidéket. 1917 legcsapadékosabb hónapjaiban mégis itt vívták az első világháború egyik legnagyobb csatáját.
Mocsárba süllyedve
A harc 1917. július 21-én elképesztő méretű, a verduni és a Somme-menti ágyúzást messze felülmúló tüzérségi előkészítéssel vette kezdetét; ennek keretében 4,3 millió lövedéket lőttek ki a német 4. hadsereg állásaira, mintegy 30 ezer fős veszteséget okozva a védőknek. A gyalogság július 31-én indult meg, előrenyomulásukat tankok és repülőgépek támogatták. A támadás ígéretesen indult, ám ekkor közbeszólt az időjárás. Egy több ezer kilométerre az Atlanti-óceán fölött kialakult alacsony nyomású légtömeg hűvös levegőt és hatalmas esőfelhőket sodort Nyugat-Flandria fölé. 1917 augusztusának első négy napján annyi csapadék hullott a térségre, mint amennyi egyébként az egész hónap alatt szokott. Ez pedig katasztrofális hatással volt a brit offenzívára. Az Ypern körül 1914 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal és intenzitással zajló összecsapások, a szinte folyamatos ágyútűz ugyanis felszaggatta a talajt, és lerombolta a vízelvezető rendszereket; ennek eredményeként a szokatlanul korán érkezett őszi esőzés hullámzó, pokoli ingovánnyá változtatta a csatamezőt.
Egy brit tank roncsa a Menen városába vezető út mellett, Ypern közelében.
A sár több szempontból is végzetesnek bizonyult. Lassította a rohamozó katonák mozgását, akik a nyílt terepen botladozva könnyű célpontot jelentettek az ellenséges lövészeknek. Helyenként hatalmas mocsarak alakultak ki, melyek egyaránt elnyeltek embereket, lovakat, sőt még ágyúkat, tankokat is. A katonák a felázott talajra helyezett pallókon közelíthették meg a frontvonalat. Minderre Richard Mercer közlegény, a kanadai expedíciós erő katonája így emlékezett vissza: „Ezeken a fa pallókon kellett gyalogolnunk – mintha létrákat fektettek volna a földre. A németek a tüzüket persze ide összpontosították. Ha egy katonát eltaláltak és sebesülten a földre hullott, akkor hamarabb elsüllyedt a sárban, minthogy ki tudtuk volna menteni, és a maradványait sosem találták meg. Egyszerűen nem lehetett a pallókról lelépni."
A mély és ragadós sár tehát pokollá tette a katonák minden percét, arról nem beszélve, hogy az embertelen körülmények kedveztek a különböző fertőző betegségek kialakulásának és terjedésének is. Haig azonban makacs volt, nem akart tudomást venni a tényekről és tovább erőltette a mind nagyobb áldozatokkal járó offenzívát.
Az embertelen körülmények és a kitartóan védekező németek egyaránt nagy veszteséget okoztak a támadóknak.
Kínkeserves győzelem
A britek október elején közvetlenül a Passchendaele mellett húzódó magaslat lábához értek; ettől kezdve e terület elfoglalása vált a csata elsődleges céljává. Több próbálkozás után végül a harcokba október 26-án frissen bekapcsolódott kanadai csapatok vették be az addigra már teljesen elpusztított települést bő egy hét leforgása alatt, 5000 fős veszteség árán. 1917. november 6-án ezzel fejeződött be a hadművelet. A harcok 14 hete alatt a britek 22 kilométer széles sávban és 8 kilométer mélységben nyomultak be az ellenséges állásokba, egyúttal sikerült leszorítaniuk az Ypernt övező magaslatokról az ellenséget. Mindez jelentős taktikai eredménynek számított, hiszen így a német tüzérség már nem tudta lőni a várost. Mindazonáltal a harcászati sikerek igen szerények voltak a különböző források szerint 217–260 ezer fős brit veszteséghez viszonyítva.
A mély és ragadós sár pokollá tette a katonák minden percét.
Hadászati szempontból ugyanakkor sokkal kedvezőbb képet mutatott Haig offenzívája, amely Ypernnél nagy számú ellenséges erőt kötött le. Az összecsapásokban 310–325 ezer embert veszítő németek így nem figyelhettek kellő mértékben a franciákra, akik ennek köszönhetően két kisebb támadást is sikerre vihettek: augusztusban Verdunnél, a Maas balpartján, októberben pedig Soissonstól északra. A Nivelle helyébe lépett új főparancsnok, Henri Philippe Pétain ezekkel elérte célját, azaz katonái harci kedvének felélesztését, míg a németek – az erőhiány miatt – nem is gondolhattak ellencsapásra. A császári hadvezetés ráadásul más frontokra sem tudott elegendő katonát küldeni. Az yperni harcok miatt nem lehetett például a 12. isonzói csatát eleve két irányból, az Isonzo folyó és a Dél-Tirol felől indítandó támadással tervezni. Sőt, az Osztrák–Magyar Monarchiával közösen végrehajtott offenzívához szánt német hadosztályok közül kettőt a flandriai „sárcsata" emésztett fel.
A Menin Gate azoknak a brit és nemzetközösségi katonáknak állít emléket, akik az yperni csatákban estek el, de holttestük soha nem került elő.
Persze mindez kevésbé vigasztalta az yperni pokolban a vérüket hullató antantkatonákat, akik közül az első világháború utolsó brit veteránja, a 111 évesen 2009-ben elhunyt Harry Patch ekképp idézte fel a Passchendaele-ért vívott harcokat: „Egy lövészárokba estem be és ott volt ez az alak. Egyidős lehetett velünk, a nyakától az ágyékáig felszaggatták a repeszek. A kezét fogtam élete utolsó percében. Csak egy szót tudott kinyögni: »Anyám«. A nőt nem láttam, de biztosan ott volt. Semmi kétségem nincs felőle. A katona elhagyta ezt a világot és a következőbe lépett, én pedig Isten jelenlétét éreztem. Sosem fogom elfelejteni. Sosem lehet elfelejteni. Sohasem."
Az emlékművön közel 55 ezer név olvasható.
Yperni csatározások
A belgiumi Ypern térségében ötször ütköztek meg a szemben álló felek az első világháború során, először 1914. október–novemberben. A németek a La Manche partjának elfoglalásáért indítottak nagyszabású offenzívát, de az erőfölény birtokában sem tudtak áttörni. Ekkor ment át ellentámadásba az antant haderő, az egész belga tengerpart visszaszerzésének reményében. Próbálkozásuk azonban nem járt sikerrel, akárcsak a németek második (október 29-én indított) akciója. Az arcvonal tehát lényegében nem mozdult az egy hónappal korábbi helyzethez képest, pedig a véráldozat jelentős volt; az antant és a német hadsereg egyaránt nagyságrendileg 100 000 embert vesztett. A második yperni csata neve örökre összeforrott a vegyi hadviselés mai értelemben vett fogalmával, hiszen 1915. április 22-én a németek itt vetettek be először harci gázt, hogy megtörjék a szilárd védelembe húzódott brit–francia erők ellenállását. Az antant csapatai valamivel több mint két hónapos öldöklő küzdelem árán végül megállították az ellenség előrenyomulását, de ezért hatalmas árat fizettek; a britek 59 ezer katonát vesztettek, míg a franciák tízezret, szemben a németek 35 ezer fős veszteségével. A háború utolsó esztendejében (a tavaszi offenzíva részeként) a császári erők két nagy támadást is indítottak a franciáknál gyengébbnek tartott britek ellen. Ezek közül a második, Georgette fedőnevű akció volt tulajdonképpen a negyedik yperni csata (vagy lysi csata), amelyre 1918 áprilisában került sor. A harc – bár jelentős területszerzéssel járt – csak taktikai sikert hozott a németeknek; eredeti céljukat, a brit hadsereg megsemmisítését, nem tudták teljesíteni. A város környékét aztán az 1918. szeptember 28. és október 2. között vívott ötödik yperni csata során szabadították fel végleg a brit–francia–belga erők.
A 3. yperni csatának a svéd heavy metal együttes, a Sabaton a The Price of a Mile (Egy mérföld ára) című dalával állított emléket, míg a kanadai katonák helytállását a 2007-ben forgatott Passchendaele című játékfilm mutatja be.
Fotó: internet
Forrás: Magyar Honvéd 2017. november
