Súlyponteltolódás

Nagyravágyó tervek

Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár szintén az oroszok elleni támadást javasolta, mert aggasztotta a kudarcot kudarcra halmozó Osztrák–Magyar Monarchia helyzete. Az Oroszországgal szembeni bármilyen siker rendkívüli értéket képviselt a szemében, ezért is pártolta a központi hatalmak keleti offenzíváját, de csak korlátozottabb erőbevetéssel. Végül kompromisszum született: még a télen támadás indul keleten, de ehhez nem csoportosítanak át csapatokat nyugatról, helyette az újonnan felállított négy német hadtesttel egészítik ki az oroszok ellen harcoló erőket. A cél nem a döntő győzelem kivívása, hanem a cári csapatok visszaszorítása volt, ami kedvező alapot teremthet akár egy különbékéhez is. A németek reményei szerint a győzelem után a keleten lekötött erők jelentős része felszabadul, így 1915 nyarán vagy őszén nyugaton és a Balkánon (azaz délen) sor kerülhet a nagy támadásokra, amelyekkel az említett hadszíntereken döntést érhetnek el. Mindeközben Oroszországgal kedvező helyzetből tárgyalhatnak a különbékéről, ha pedig ez nem realizálódik, a nyugati és a déli győztes hadjárat után újabb akcióra kerülhet sor keleten is.

Az orosz hadvezetés ugyancsak nagyszabású támadást tervezett a front mindkét szárnyán, de csak tavaszra. Ehhez 1914 végén kedvező feltételeket teremtettek: északon ismét Kelet-Poroszország területén álltak, délen pedig a Kárpátok gerincéig jutottak, és több fontos hágót is elfoglaltak. Ezekről a kiindulópontokról egy időben indultak volna meg. A Kelet-Poroszország elleni támadással a Visztula mögé akarták szorítani a németeket, hogy aztán folytassák az előnyomulást Berlin felé. Hasonlóan nagyravágyó elképzelések születtek a front másik szárnyát illetően is: áttörnek a Kárpátokon, kijutnak az Alföldre, majd folytatják az előrenyomulást Bécs és Budapest, vagyis a dualista Monarchia fővárosai felé.

A cári hadvezetés számításait azonban keresztülhúzta a központi hatalmak 1915. január 23-án, délen, Galícia megszerzéséért indított támadása, február 7-én pedig északon, azaz Kelet-Poroszországban is kezdetét vette az offenzíva. E két hadműveletet egészítette ki a német 9. hadseregnek a frontvonal középső szakaszán, Varsó irányába január 31-én indított akciója, amellyel megakadályozták az ott álló orosz erők átcsoportosítását. Délen, a Kárpátokban indított támadás gyorsan elakadt, csak Bukovina visszafoglalása jelentett némi sikert. Az oroszok ellentámadásba lendültek, melyet a Monarchia csak súlyos veszteségek árán tudott megállítani.

A várt sikert az északi, kelet-poroszországi, vállalkozás sem hozta meg, így Falkenhayn eredeti tervét – vagyis azt, hogy a keleti győzelem után nyugatra csoportosítson minden erőt – nem lehetett megvalósítani. Beigazolódni látszott ugyanakkor Hindenburg koncepciója: csak döntő – vagy nagy erejű – csapással lehet a keleti lekötöttséget megszüntetni. Április elején meg is született a döntés: a tervezett nyugati akciót elhalasztják, és egy újabb, jelentős offenzívát indítanak a keleti hadszíntéren. A célkitűzés ugyanakkor nem változott: az erők felszabadítása egy nagy nyugati támadáshoz, továbbá kedvező alap megteremtése az oroszokkal kötendő különbékéhez.

Az újonnan felállított, egyebek mellett a nyugati hadszíntérről áthozott nyolc hadosztályt is magában foglaló 11. német, illetve a megerősített 4. osztrák–magyar hadsereg jól előkészített közös csapása 1915. május 2-án Gorlice falunál kezdődött meg. A központi hatalmak csapataival szemben mindössze a korábbi harcokban meggyengült orosz 3. hadsereg állt, így nem csoda, hogy a támadók 16 kilométer szélességben és 4 kilométer mélységben át tudták törni a frontot, s a hónap közepéig mintegy 150 kilométerrel szorították vissza a cári erőket. Június 3-án visszafoglalták Przemysl várát, majd 22-én Lemberget. Augusztus végéig a németek az egész Kongresszusi Lengyelországot (a bécsi kongresszus döntése nyomán 1815-ben az Orosz Birodalom védnöksége alatt létrehozott lengyel állam) bevették, 26-án pedig a kezükre került Breszt-Litovszk, Kurland és Litvánia is. Mindeközben a front déli szárnyán az osztrák–magyar csapatok visszahódították Kelet-Galícia túlnyomó részét. A hátráló oroszok csak szeptemberben tudtak gátat vetni a központi hatalmak előretörésének. A német–osztrák–magyar erők e négy hónapos (májustól augusztusig tartó) hadjárat alatt érték el a legnagyobb sikerüket. Ennek ellenére az eredeti célt, vagyis a keleti lekötöttség megszüntetését vagy legalább annak jelentős enyhítését, nem sikerült teljesíteni. Mi több, az orosz vezetés a német különbéke-próbálkozásokat most már határozottan elutasította, és minden erejét egy új, jelentős támadás előkészítésére fordította.

Tiszta helyzet a Balkánon

1915 nyarának végén, amikor az oroszok elleni hadjárat már a vége felé közeledett, Falkenhaynnak fontos kérdésben kellett döntenie: az eredeti elképzelést követve az erőket egy nagy nyugati offenzívára csoportosítsa, vagy inkább teremtsen tiszta helyzetet a Balkánon is? Sok érv szólt az utóbbi mellett. Bulgária már júniusban, a gorlicei áttörés után felajánlotta segítségét a központi hatalmaknak a Szerbia elleni katonai akcióhoz, amit az antanterők Gallipoli-félszigetnél történt partraszállása tett ismét időszerűvé. A Törökországnak szánt utánpótlást ugyanis az akkor még semleges Románia továbbra sem engedte át területén, így a Szerbián keresztül haladó vasúti vonal megnyitása mind sürgetőbbé vált. Egy sikeres balkáni akcióval pedig talán csatlakozásra lehet bírni a szintén ingadozó Görögországot is, ahol a király és környezete Németország felé orientálódott, a miniszterelnök ugyanakkor antantpárti volt. 1915 júliusára ráadásul a nyugati hadszíntéren az erőviszonyok is igen kedvezőtlenül alakultak, hiszen 1,8 millió némettel szemben már az antant 2,8 millió katonája állt. Nem csoda tehát, hogy Falkenhayn egyre borúlátóbb volt a végsőnek szánt nyugati támadás kilátásait illetően, s végül annak egy évvel történő elhalasztásáról döntött, figyelmét pedig a Balkán felé fordította.

Bulgária 1915. szeptember 6-án csatlakozott a központi hatalmakhoz, ugyanezen a napon pedig aláírták a két ország viszonyát rendező bolgár–török egyezményt is. Ennek értelmében Törökország kisebb, de Bulgária számára rendkívül értékes területeket engedett át szomszédjának, amely számára ez a határmódosítás a megfelelő tengerparti kikötő és a hozzá vezető vasútvonal birtoklását jelentette.

Immár semmi akadálya nem volt a katonai akciónak, amely október 7-én vette kezdetét: ekkor északról az August von Mackensen tábornagy irányította 10 német és 4 osztrák–magyar hadosztály (a keleti hadszíntérről átirányított 11. német és a 3. osztrák–magyar hadsereg) lendült támadásba; e túlerőt a frontnak ezen a szakaszán álló 6 szerb hadosztály nem tudta feltartóztatni, s két nappal később elesett a főváros, Belgrád. Október 16-án éjjel keletről pedig az 1. és a 2. bolgár hadsereg 6 hadosztálya indult meg a szemben álló 4 szerb hadosztály ellen. Mindeközben Görögországban heves vita bontakozott ki az antantbarát kormány és a németekhez húzó király és környezete között, amely végül kompromisszummal zárult: bár erre az 1913-ban megkötött szövetségi szerződés kötelezte őket, nem léptek fel Szerbia mellett, de szabad utat engednek az antantnak, hogy megsegítse a lerohant balkáni államot. Az angol és francia hadvezetés október 3-én meg is kezdte a csapatok átszállítását a Gallipoli-félszigetről Szalonikibe. A görög kikötővárosban partra tett mintegy 40 000 fős hadsereg október 12-én kezdte meg előnyomulását északi irányba, 17-én pedig Anglia és Franciaország hadat üzent Bulgáriának.

A nagy túlerőben levő központi hatalmak két hónap alatt megszállták egész Szerbiát, de a szerb hadsereg jelentős része, 150 000 katona kijutott az Adriai-tengerhez. Onnan az antant hajói a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították őket, nem sokat törődve azzal, hogy Athén ehhez nem adta hozzájárulását. A harcok azonban a szerbek vereségével még nem csitultak el: a Monarchia ugyanis 1916 elején elfogadta Montenegrót és Albánia túlnyomó részét, míg a bolgár hadsereg a Szalonikiből elindult angol–francia erőket egészen a görög határig szorította vissza. Ily módon a Balkán nagy része a központi hatalmak kezére került.

Harcok nyugaton

A keleti (orosz) és a déli (balkáni, olasz, török) hadszínterek mozgalmas eseményei mellett eltörpültek a nyugati hadszíntér harcai, ahol 1915-ben inkább az antant volt aktívabb. A szemben álló felek által indított támadásoknak kettős céljuk volt. Egyrészt kisebb-nagyobb területnyereséggel jobb pozíciót akartak szerezni a későbbi, döntőnek szánt küzdelemhez, másrészt új fegyvereket próbáltak ki, illetve a régieket alkalmazták újszerű módon. A nagy feladat tudniillik továbbra is az volt, hogy megtalálják a beásott védelem áttörésének módját, amellyel szemben – amint ez az 1914. évi őszi harcok során kiderült – még a gyalogság és a tüzérség jelentős túlereje sem jelentett garanciát a sikerre.

1915. február 16-án a közel kétszeres túlerőben lévő francia 4. hadsereg a frontvonal középső szakaszán, Champagne-ban indult rohamra a német 3. hadsereg ellen. Az összecsapások márciusig zajlottak, de a támadók 240 000 fős veszteség árán is csak nagyon keveset jutottak előre. Március 10. és 13. között az angolokon volt a sor, akik északon, Artois-ban Neuve Chapelle-nél próbálkoztak, hasonlóan csekély eredménnyel. Ezt követően a németek vették át a kezdeményezést. Falkenhayn már január óta készült a harci gáz bevetésére, amelyre végül az Ypresnél április 22-én megindított támadás alkalmával került sor. A 6 kilométer szélességben hömpölygő gázfelhő algériai katonák által védett szakaszt borított el. Miután a védőknek nem volt gázálarcuk, a németek ellenállás nélkül elfoglalták az első vonalat, ám az erősítésként a veszélyeztetett szakaszra küldött kanadaiak megakadályozták a további előretörést. Április 24-én a németek újabb gáztámadást hajtottak végre, de a kanadaiak ezúttal is megtartották állásaikat.

Május 9-én az antanterők ismét Artois-ban kezdtek offenzívába, elsősorban azért, hogy tehermentesítsék a gorlicei áttörés után nehéz helyzetbe került oroszokat. Az angol 1. és a francia 10. hadsereg több helyen betört a német 6. hadsereg állásaiba, de a védőknek a tartalékok bevetésével sikerült minimalizálniuk a területveszteségeket. A francia főparancsnok, Joseph Joffre június 20-án le is állította a támadást, miután az összes áttörési kísérlet kudarcba fulladt. Az antant 132 000 katonát vesztett, míg a németek hetvenháromezret.

Az angolok és a franciák ősszel vágtak bele újabb nagyobb támadó hadműveletekbe, amelyek ismét Champagne-ból és Artois-ból bontakoztak ki, és 1915. szeptember 25-én egyszerre kezdődtek. Nem ezektől az akcióktól várták a döntő győzelmet, a cél az előnyösebb állások kialakítása, egészen pontosan a Párizs felé kiszögellő frontvonal kiegyenesítése volt. A korábbi harcok tapasztalatai alapján ezúttal újabb módszereket alkalmaztak: egyrészt a németek tüzérségi állásait és vasúti csomópontjait repülőkről bombázták, másrészt az ágyúzást nem szüntették be a gyalogsági roham megindulásakor, helyette a tüzet folyamatosan előrébb helyezték, így az a támadó gyalogság előtt haladt, s elérte az ellenség második vonalát is. Noha ezzel a módszerrel most sok helyen és könnyebben betörtek a német állásokba, és eljutottak a lövészárkok második vonaláig is, ám ezt követően megrekedt az előrenyomulás, a betöréseket nem tudták áttöréssé fejleszteni – hasonlóan a korábbiakhoz. Az antant támadása Champagne-ban október 7-én, Artois-ban október 14-én fejeződött be. Az angol–francia veszteség 250 000, a német pedig 150 000 katona volt.

(Forrás: Galántai József: Az első világháború, Gondolat Kiadó, 1980.)

Fotó: archív

Forrás: Magyar Honvéd 2015. szeptember