Száz éve csonkították meg Magyarországot

A Párizs-környéki békék sorában a Magyarországgal megkötött szerződés jóval később született meg, mint a nagy háborúban szövetséges országok többségével: a német békét már 1919. június 28-án aláírták Versailles-ban, szeptember 10-én Ausztriával állapodott meg az Antant Saint-Germainben, november 27-én pedig Bulgáriával Neuillyben. A magyar rendezés csúszását természetesen az országban eluralkodott káosz okozta, így a Tanácsköztársaság ámokfutása, majd a román megszállás. Miután az Antant vezetői Horthy Miklósban már megfelelő partnert láttak az egyezkedéshez, meghívták Magyarországot a konferenciára.

A hazai delegáció 1920. január 6-án érkezett meg a francia fővárosba, és ehhez képest kilenc nappal később közölték velük a békefeltételeket egy tizennégy részes tervezet formájában. Erre másnap gróf Apponyi Albert reagált magyar részről. Maga a tervezet alapvetően a többi békeszerződés formáját követte, a következmények tekintetében azonban – arányosan nézve – még azoknál is súlyosabb volt Magyarországra vonatkozóan, és elsősorban a francia, illetve angol álláspontokat és érdekeket jelenítette meg. A következő szűk öt hónapban a magyar delegáció több jegyzéket és dokumentumot is benyújtott a konferencia színe elé, és maguk a győztesek sem értettek mindenben egyet. A kezdeti tervezet ugyanakkor ehhez képest gyakorlatilag alig változott: a békeszerződés részletesen rendelkezett Magyarország határairól, szomszédaival és a többi érdekelt országgal szembeni kötelezettségeiről, a hadseregre vonatkozó megkötésekről, a hadifoglyok sorsáról, a háborús bűntettekről és a jóvátételről.

Az Apponyi-féle delegáció természetesen mélyen igazságtalannak és eltúlzottnak bélyegezte a dokumentumban szereplő feltételeket és előírásokat, mint a magyar kormány és törvényhozás is. Ennek ellenére – tekintettel a háborúban meggyengült, elszigetelt ország állapotára – a kabinet és a törvényhozás gyakorlatilag nem tehetett mást, és szentesítette a megállapodást. A történelmi Magyarország felosztásáról szóló dokumentumot 1920. június 4-én, hazai idő szerint 16.32-kor írták alá a Nagy-Trianon kastélyban. Magyar részről két kevésbé prominens politikai szereplő, Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ látta el kézjegyével a szerződést, ők ezt követően lemondtak tisztségeikről, és kivonultak a közéletből.

A történelmi Magyarország teljes területe Horvátországgal és Szlavóniával együtt 325.400 négyzetkilométer volt, ez a békekötés után 93.073 négyzetkilométerre csökkent – mindez azt jelentette, hogy a Magyar Királyság területének mintegy kétharmadát elveszítette. A 18,2 milliós népességszám 8 millióra esett vissza. Mivel a határok meghúzásában a hatalmi szempontok domináltak, a győztesek – nyugodtan kijelenthetjük: felelőtlen módon – nem vették számításba a nemzetiségi tényezőket, több mint 3 millió magyar anyanyelvű ember rekedt az újonnan létrehozott Magyarország határain kívülre. Ennek az volt az oka, hogy több olyan területet is elcsatoltak az országtól, amelyet gyakorlatilag egységesen magyarok laktak. Így eshetett meg, hogy az ország olyan, elválaszthatatlanul és ezer szállal a magyarsághoz, a magyar történelemhez kötődő városokat veszített el, mint például Pozsony, Kassa, Munkács, Ungvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Arad vagy Szabadka, amelyekről a háború előtt senki el sem tudta volna képzelni, hogy valaha is az anyaországon kívülre kerüljenek.

A mai napig élénk vita tárgya, magyar részről kiknek a felelőssége mindaz, hogy ez így, ebben a formában megtörténhetett. Bizonyosan az igazságos rendezés ellen hatott, hogy korábban Károlyi Mihály kormánya 1918 őszétől nem lépett fel a majdan elcsatolt területeket megszálló csehszlovák, szerb és román erők ellen, éppen azért, hogy a majdani győztesek lássák: Magyarország békét akar. Így azonban Párizsban az ellenérdekelt felek már gyakorlatilag csak a katonai helyzet révén ténylegesen beállított állapotokat szentesítették.

A dokumentum emellett a háború egyik felelőseként igen komoly jóvátételt szabott ki Magyarországra, 35 ezer főben maximalizálta a hadsereg létszámát, valamint megtiltotta a légierő és a nehézfegyverek tartását a honvédség számára.

A diktátum több további jelentős gazdasági és katonai kérdés kapcsán béklyóba verte hazánk szuverenitását, így természetesen óriási sokkot és megdöbbenést, össznemzeti gyászt váltott ki. Az aláírás napján bezártak a boltok és az oktatási intézmények, a fővárosban több százezres, méltóságteljes megmozdulás szerveződött a döntés ellen. Az Országgyűlés november 13-án fogadta el a békeszerződést, és az 1921. évi XXXIII. törvénycikk hirdette ki azt a következő év júliusában, egyedülálló módon gyászkeretben. Az pedig már egy másik – és sajnos máig kísértő, túl jól ismert – történet, hová vezettek a párizsi békék, így Trianon is.

A trianoni békeszerződés aláírásának napját a magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.