Száz éve indult az Anglia elleni német tengeralattjáró-háború

Német részről Hugo von Fohl tengernagy, a flotta vezérkari főnöke bizonyult kulcsfigurának a tengeralattjárók alkalmazása tekintetében. Ő javasolta 1914 novemberében a politikai vezetésnek, hogy nyilvánítsák háborús zónává az Angliát övező vizeket. Ezt az tette szükségessé, hogy London pár nappal korábban szintén hadizónának nyilvánította az Északi-tengert, ezzel gyakorlatilag tengeri blokád alá véve Németországot. A német válaszlépés értelmében a flotta némi időt adott arra, hogy a semleges hajók elhagyják az Anglia körüli vizeket, majd az volt a terv, hogy tengeralattjárókkal süllyesszék el az ide bemerészkedő járműveket.

Ne feledjük, ez még a vízi szállítás nagy korszaka volt: számos nyersanyag szinte teljes mennyisége, illetve gabonafélék több mint háromnegyede hajón érkezett Nagy-Britanniába. Emellett a tengeralattjárók ellen ekkoriban nem igazán lehetett hatékonyan védekezni: sem időben kiszúrni nem tudták őket, sem biztonsággal, kellő hatékonysággal megtámadni, miközben a víz alatti gyilkos gépezetek akár egyetlen torpedóval is a hullámsírba küldhettek egy átlagos méretű kereskedelmi hajót.

A technika azonban az ő oldalukon sem volt megfelelően kifinomult: a tengeralattjáróknak a felszínen kellett megközelítenie a célpontot, mivel a víz alatti tájékozódás kérdését ekkorra még nem sikerült megoldani, ráadásul meglehetősen lassú gépezetekről volt szó. A korabeli német tengeralattjárók, az SM U-20-asok egyébként átlagosan két órát tudtak a víz alatt tölteni, de maga a technika tényleg gyermekcipőben járt még, nem voltak ritkák a súlyos meghibásodások, műszaki zavarok, amelyek gyakran a legénység halálához vezettek.

A német doktrína 1915 januárjában életbe lépett a brit vizeken, majd a Fohl-féle gondolat kiterjesztése értelmében 1915 februárjában az Adria és a Földközi-tenger is kereskedelmi hadszíntérré vált, a kereskedelmi hajók pedig okkal rettegték a tengeralattjárókat. A világtörténelem első klasszikus értelemben vett tengeralattjáró-háborúja hivatalosan 1915. február 18-án vette kezdetét.

A totális háború leghíresebb áldozata az RMS Lusitania nevű brit óriásgőzös volt. Az óceánjáró 1915. május 7-én, az ír partok közelében süllyedt el, miután egy német tengeralattjáró megtámadta. Az eset óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, hiszen a tragédiában több mint ezerkétszáz utas veszett oda: a hajó kevesebb mint húsz perc alatt elsüllyedt, a rajta utazók többségének pedig esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A szakértők évtizedekig vitáztak azon, pontosan mi is váltotta ki a támadást: bizonyos vélekedések szerint az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten. Azt azonban a mai napig nem tudni, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett, a németek ugyanis szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra. Így aztán alighanem sosem derül már ki, hogy a kazán, netán titokban szállított robbanásveszélyes anyagok robbantak-e be a fedélzeten. Szintén fontos körülmény, hogy a németek előre közölték: felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat a polgári hajókat illető elbánásra, az angolok mégis rendszeresen használták a hajót. Bizonyos konspiráció-elméletek szerint valakik az amerikaiakat akarták ezen a módon mielőbb hadba rántani, hiszen a hajón százával utaztak amerikai állampolgárok is.

Akár így történt, akár nem, Washington nem lépett be a háborúba a történtek miatt, ám az eset óriási diplomáciai botrányt okozott, és az amerikai nyomás következtében a németek végül vissza is vettek tenger alatti aktivitásukból.

Persze ettől még nem szűnt meg a víz alatti hadviselés: az év novemberében például egy osztrák-magyar tengeralattjáró torpedózta meg az Ancona nevű olasz hajót, amely szintén elsüllyedt, majd 1916 tavaszán ismét a brit vizeken esett áldozatul a németeknek egy komphajó a Sussex képében. Ezt ismét kemény amerikai figyelmeztetés követte, így Berlin ismét megálljt parancsolt a flottának – miközben számos tengeralattjáró egészen az amerikai partokig jutott, és ott is aktívan fellépett az ellenségesnek vélt hajókkal szemben. Ekkorra már beindult a német tengeralattjáró-építési program is, amelynek következtében megtöbbszöröződött a víz alól támadó harcjárművek mennyisége: számuk 1917-re már százhúsz körül mozgott.

Németország ezután, 1917. február 1-jével ismét háborús zónának nyilvánította az angol, francia és olasz vizeket, illetve a Mediterráneum teljes keleti medencéjét. Erre már Washingtonban is tudták, hogy csak kemény lépésekkel lehet felelni: az Egyesült Államok megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, és ez a lépés jelentette az egyik közvetlen kiváltó okot, amiért az amerikaiak az év áprilisában beléptek a világháborúba.

A vizeken kitört a korlátlan tengeralattjáró-háború. A léptékekről mindent elárul, hogy csak a német búvárhajók több mint 2500 hajót küldtek a tenger mélyére 1917 folyamán, ám ekkorra nagyjából a britek is megtalálták a kulcsot a tengeralattjárók ellen: hajókaravánokkal nehezítették a támadásokat, illetve direkt csaliként bevetett járművekkel csalták lépre az ellenséget. Ennek következtében az év végére megnövekedtek a német veszteségek, 1918 háborús tíz hónapjában pedig már majdnem kilencven tengeralattjárót veszített a flotta.