Száz éve kezdődött az örmény történelem legsötétebb fejezete

Politikai háttér

1915. április 24-én az oszmán katonai vezetés mintegy kétszázötven örmény értelmiségit vett őrizetbe, akiket még aznap éjjel ki is végeztek. A hivatalos indoklás az örmények vélt oroszpártisága volt a katasztrofális következményekkel járó oroszellenes háborús offenzíva során: a hadügyminiszter Enver pasa és köre gyakorlatilag az örménységet tette meg bűnbaknak a kudarcért. Ez a nap jelentette az örmény genocídium kezdetét, de az április 14-ei események természetesen nem önmagukban álltak, hanem komoly előzményeik is voltak a korábbi évtizedekben. A történések legközvetlenebbül az 1878-ban zárult orosz-török háborúra vezethetők vissza, amelynek végén a nyugati nagyhatalmak védnökséget vállaltak a birodalom keresztény lakossága felett – márpedig ott tömegével csak az örmények számítottak kereszténynek ekkoriban. II. Abdul-Hamid szultán ezt a rendelkezést be- és kitelepítésekkel igyekezett kijátszani: kurdokat telepített az örménylakta vidékekre, ami óhatatlan feszültségekhez vezetett, a hatóságok pedig nem feltétlenül az örmények pártját fogták ezek során.

Ezután megindult az örmény lakosság tömeges elvándorlása, a helyzet pedig rendkívül feszültté vált, és természetesen az örmény nemzeti öntudatot is nagyban erősítette: pártok, mozgalmak bontottak zászlót, amelyek az önálló, független Örményország megteremtését tűzték ki célul a keleti, orosz fennhatóság alatt álló, illetve a nyugati, az oszmánok uralta területek egyesítése révén. Miután Szaszunban az örmények ennek jegyében 1894-ben megtagadták a kötelező védelmi jellegű adó befizetését, a hatóságok brutális válaszlépésekkel, erőszakkal igyekeztek betörni a lázadónak, államellenes szervezkedőnek bélyegzett embereket, majd a terror – a nyugati nagyhatalmak tiltakozása ellenére – országos pogromokká fajult. Bizonyos adatok szerint a következő két-három év során mintegy 250 ezer örmény halt erőszakos halált a tisztogatási akciók következtében. A helyzet ezután tartósan elmérgesedett, az 1913-as ifjútörök puccsot követően pedig megkezdődött a még kiterjedtebb akciók előkészítése a rezsim három főembere, az Egység és Haladás Bizottsága, azaz Iszmail Enver pasa, Mehmet Talat pasa és Ahmed Dzsemal pasa vezetésével.

Kínzások és kitelepítések

Az 1915. április 24-ei akciót továbbiak követték. 1915. május 29-én elfogadták az ideiglenes kitelepítési törvényt, ami felhatalmazta az oszmán kormányt és hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről úgy érzik, hogy veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Pár hónappal később jóváhagyták az ideiglenes kisajátítási és lefoglalási törvényt is, amely kimondta, hogy az örmények minden tulajdona − beleértve földjüket, haszonállataikat és otthonaikat − a hatóságok által lefoglalandó. A hivatalos propaganda szerint az örmények által lakott településeken fegyvereket rejtegettek, hogy aztán azokat egy kelet-anatóliai oszmánellenes fegyveres felkelés során vessék majd be a hatalom ellen. Ezt hitelesnek tekinthető bizonyítékok a mai napig nem támasztják alá, ám a következő két év során emberek százezreit küldték a halálba ilyen és ehhez hasonló indokokkal: korabeli források egészen elképesztő, tömeges mészárlásokról és brutális kínzásokról számolnak be. Emellett ártatlan emberek, köztük gyermekek és nők tízezreit indították el sűrű menetoszlopban 1915 nyarán a szíriai sivatag felé is, amely természetesen kimondatlan halálos ítéletet jelentett, hiszen élelem és víz szűkében, pokoli időjárási körülmények közepette esélyük sem volt a túlélésre. Még a hadseregben szolgáló, örmény származású katonákat is munkaszolgálatra deportálták a központi hatalom utasítására, hogy aztán jelentős részüket hidegvérrel kivégezzék. Az örmény ellenállási mozgalom összességében tehetetlennek bizonyult az állami terrorral szemben, bár bizonyos gócoknak azért sikerült az ellenállás (egy ilyen történetet mesél el az örmény holokauszt legismertebb irodalmi mementója, Franz Werfel 1933-as, A Musza Dagh negyven napja című regénye is).

A külvilág óriási felháborodással vette tudomásul a történteket, és rendszeresen felemelte hangját a birodalomban történtek ellen, de sokat tenni nem tudtak: orosz és francia csapatok, illetve örmény katonai egységek egyaránt mentettek ki civileket a biztos halál karmaiból, a tömeges népirtásnak azonban nem tudtak gátat szabni. Főleg, hogy az ifjútörök rezsim kínosan ügyelt az írásos bizonyítékok eltüntetésére, és a korabeli török lapokban sem jelent meg semmi az akciókról. Ugyanakkor nemcsak amerikai, hanem az oszmánok háborús szövetségeseinek számító országok – így például Németország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia – diplomáciai forrásai is egybehangzó jelentéseket küldtek haza arról, mi zajlik Anatóliában, és maga XV. Benedek pápa is élesen tiltakozott a mészárlások ellen. Az ifjútörökökről mindez persze lepergett, háborús propagandának bélyegezték vagy nem kommentálták az efféle hangokat, miközben Nyugat-Európa és az Egyesült Államok tömegtájékoztatásában mindennaposak voltak a beszámolók a rezsim szörnyűséges rémtetteiről. Azt illetően ugyanakkor a mai napig nincs egyetértés, vajon mennyit tudott a német hadvezetés a részletekről, és mennyiben maradt tudatosan, cinkos módon néma ezek felett. Viszont jellemző, hogy a keleti végeken előrenyomuló orosz hadsereg vezetőit és katonáit olyan mértékben zaklatták fel a mészárlások nyomai, a feltárt tömegsírok és a barlangokban, víztározókban, egyéb rejtekhelyeken nem ritkán ezrével fellelt holttestek, hogy kifejezetten ezek miatti, hadászati szempontból egyébként nem feltétlenül szükséges megtorló akciókat is indítottak oszmán csapattestek ellen.

A vesztes világháború után, 1918-ban a török hadbíróság távollétében is bűnösnek ítélte az Egység és Haladás Bizottságának elmenekült tagjait – az elsődleges vádpont az Oszmán Birodalom vétkes és értelmetlen belekeverése volt az első világháborúba, de az örmény kérdés is előkerült a tárgyalásokon. Az 1919-es sévres-i béke nemzetközi hatalmak által is előírta Isztambulnak, hogy adja ki a felelősöket, és egy haditörvényszék is kimondta: Talat, Dzsemál és Enver fizikailag is meg akarta semmisíteni az örménységet. Ennek ellenére hivatalos igazságszolgáltatás helyett a triumvirátus két tagjával is bosszúálló örmények végeztek a meghirdetett Nemeszisz-hadművelet keretében, amelynek bevallottan a bosszú jelentette a célját. Talatot 1921 tavaszán Berlinben, Dzsemált pedig a következő év júliusában, Tbilisziben gyilkolták meg örmény merénylők. Enver 1922 augusztusában, szovjetek elleni harcok során esett el.

A bűnök utóélete

Gyakran elhangzik, hogy az örmény holokauszt Adolf Hitler és a náci Németország számára is mintát jelentett az „Endlösung" kivitelezése során, ám megoszlanak a vélemények arról, valójában tényleg így történt-e. Bár Hitler egyszer bizonyíthatóan utalt az Anatóliában történtekre (ez volt az a bizonyos elhíresült „ki emlékszik ma már az örményekre?" kérdés), maga a párhuzam nem feltétlenül állja meg a helyét: az örmény népirtásnak nem volt igazi ideológiai háttere, az ifjútörökök politikai okokból akartak végezni a birodalom örmény lakosságával, és eszük ágában sem volt ebbe belevonni a határokon kívül élő örményeket.

Szintén eltér az örmény genocídium nemzetközi megítélése is a zsidók ellen elkövetett bűncselekményekétől: napjainkig sem érte el a harmincat azon államok száma, amelyek népirtásként ismerték el a történteket, Törökországban pedig a mai napig súlyos következményekkel számolhat, aki így hivatkozik az 1915 és 1917 között történtekre. A hivatalos ankarai álláspont szerint kitelepítések ugyan történtek, ám szó sem volt előre eltervezett népirtásról, direkt módon levezényelt tömegmészárlásokról: ehelyett általában polgárháborús cselekményekről, éhínségekről szólnak, és természetesen máig sem mulasztják el firtatni az örménység vélt vagy valós oroszpártiságát sem a háborúban. Szintén visszatérő érv az örmény veszteségek relativizálása a birodalom mintegy ötmillió főre rúgó áldozatával összehasonlítva.

Azt illetően ugyanakkor valóban nincs egyetértés, hány örmény veszhetett oda ezekben az években: az örmények leggyakrabban 1,5 millió főt említenek, Törökország pedig 300-500 ezer emberről beszél. A legtöbb történész szerint a valóság leginkább valahol a kettő között helyezkedhet el, és mintegy 600-800 ezer áldozattal számolhatunk. Ugyanígy az adekvát terminológián is előszeretettel feszülnek egymásnak a politikusok és nemzetközi jogászok – a genocídium szó használata melletti érvek és az ezzel szemben felhozott ellenérvek sorának ismertetésére itt nem is vállalkoznánk. Egy dolog azonban biztosan kijelenthető: az örmény népirtás kérdése politikai okokból belátható időn belül bizonyosan nem jut konszenzusos nyugvópontra.