Százhárom éve kezdődött a hatodik isonzói csata

„Az olasz tüzérség dolgozik az Isonzónál. (…) A helyzet változatlan. Az Isonzó-arcvonal több szakaszán tegnap az ellenség tüzérsége élénk tevékenységet fejtett ki" − olvasható a Népszava című újság 1916. augusztus 5-i számában. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy az egyszerű, „rutin" harctéri jelentés valójában egy komoly olasz támadás, a történelembe hatodik isonzói csata néven bekerült ütközet kezdetéről tudósít. Augusztus 10-én már így ír a lap: „Görz környékén a heves harcok tovább folynak. Az ellenséges osztagok a várost elérték. A Monte San Michelen és a San Martinonál az ellenség ismételt támadásait csapataink az olaszok súlyos vesztesége mellett utasították vissza."

1915. június 23. és 1916. március 18. között, azaz az első öt isonzói csata ideje alatt csak kisebb területeket tudott megszerezni az olasz hadsereg az Osztrák−Magyar Monarchiától. Aztán a hatodik csata a korábbinál már komolyabb eredményeket hozott az olaszoknak, hiszen a támadók elfoglalták Görz (Gorizia) városát, ami miatt az osztrák−magyar hadvezetés augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka a Doberdó kiürítése és új védelmi vonal kiépítése mellett döntött, mivel valós veszéllyé vált a fennsíkon küzdő alakulatok bekerítése.

„Az olasz támadási terv szerint a 3. hadsereg fő erőfeszítése a görzi hídfő és a Mt. S. Michele elfoglalására irányult. Csapatait Cadorna (Az olasz vezérkarfőnök − A szerk.) »Görz« jelszavával indította el, mely szónak varázsereje alkalmas volt arra, hogy egyrészt a déltiroli harcokban megtépázott katonai szellemet emelje, másrészt a már csüggedő háborús hangulatba új lelkesedést öntsön. A harcokat augusztus 4-én a 3. hadsereg tüntető támadással vezette be a Selz-Monfalcone szakaszban, hogy figyelmünket és tartalékainkat a trieszti irányra terelje. A támadás átmeneti betörések után meghiusult, de ekkor már egyéb jelek is valószinűsítették, hogy a nagy támadás is küszöbön áll. A főtámadás augusztus 6-án indult meg, míg tovább északra a 2. hadsereg − főleg heves tűzzel − csak lekötő tevékenységet fejtett ki. Az új támadási eljárás szerint a lehengerlően erős előkészítő tűz hátrahelyezésekor az aknavetőknek tömegtűzzel utolsó pillanatig leplezniök kell a sűrűn felzárkózott gyalogság betörését. A rohamra induló csapatok − eddigi szokásuktól eltérően − állásterületünkön át, lehetőleg a kavernákban és óvóhelyeken várakozó csapatainkon túlhaladva, egyhuzamban törnek előre a kitűzött célok felé. A tulajdonképpeni csata két időszakban zajlott le: az elsőben (6-a és 9-e közt) a görzi hídfő Görzzel együtt olasz kézre került s ezzel összefüggésben a Doberdot ki kellett ürítenünk; a második időszakban (10-e és 16-a között) viszont az összes nagy támadásokat visszavertük − részben frissen érkezett erők latbavetésével − egy hátsóbb védővonalban" − írta a hatodik isonzói csatáról vitéz Kubinyi Gyula „A magyar katona − századunk legszebb magyar csatái" című, 1943-ban megjelent könyvében.

A csata háromnapos, éjjel-nappal tartó tüzérségi előkészítéssel kezdődött. „Nappal különböző színű sűrű porfelhő lepi el a Mt. St. Michele tetejét s annak mindkét lejtőjét, de különösen San Martino környékét. Éjjel pedig a robbanások színes villanása s a piros-sárga rakéták fénye állandó összefüggő tűzijáték káprázatát juttatja, amit csak az itt-ott megjelenő erős fehér fénysugár kévéje tesz változatossá" – olvasható egy, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezrednél szolgáló honvéd visszaemlékezésében, aki szerint „az árkok teljesen összelőve legtöbb helyt romokban hevernek, s maguk alá temették a hős figyelők legtöbbjét". (Forrás: nagyhaboru.blog − Stencinger Norbert: A Doberdó-fennsík kiürítése a hatodik isonzói csatában −1916. augusztus 10.)

Aztán augusztus 6-án, délután 3 óra körül megváltozott a tüzérség támadásának fő iránya. Már nem az első vonalakat, hanem a mögöttes területet, valamint az összekötő és futóárkokat lőtték. Nyilván azzal a céllal, hogy a kavernákban fedezéket kereső honvédek előrejutását megnehezítsék, ezzel is segítve saját gyalogságuk támadását. Az első roham fél négy körül indult. A háromszoros számbeli fölényben lévő támadók − a védők komoly tüze ellenére és hatalmas veszteséget szenvedve − rövid idő alatt elfoglalták a Monte San Michele csúcsát, majd augusztus 8-án a görzi hídfő két legfontosabb támpontját, a Monte Sabotinót és a Podgorát. Másnap pedig bevonultak Görz városába. A Monarchia katonai vezetése ezt követően döntött a Doberdó-fennsík kiürítése mellett.

A Doberdóról történő kivonulásról a VII. hadtest parancsnoka, József főherceg így írt visszaemlékezéseiben: „Ma van az utolsó nap, melyen ez az oly keményen és oly sok hős vérrel megvédett fennsík − 15 hónapos dicsőségteli történetével − még a kezemben van. A számtalan sok emléket, szeretettel ápolt sírokat, mindent, mindent, ami hűséget és vitézséget termett, át kell engednünk az olaszoknak. Ez borzasztó nekem. Egy azonban mégis megmarad nekünk, amit senki és semmi − még az évszázadok múló idejének szürke pora, maró rozsdája − sem pusztíthat el, hogy a VII. hadtest ezt a világtörténelemben egyedülálló nagy küzdelmet dicsőségesen fejezi be. E szörnyen véres sziklafennsíkot − hol a temérdek vérből a kopár sziklán növényzet fog idővel zöldelleni, hogy a dicső förtelmek emlékét elfedje − csakis a hadsereg-parancsnokság parancsára hagyja el! Vége van! Mennyire fáj nekem és szeretett csapataimnak, mégsem használ a siránkozás és gyászolás. Muszáj megtörténnie. Az Isten szent akarata legyen meg!"

József főherceg nem sokkal később így folytatta visszaemlékezését: „otthagytuk a hullákkal borított, hős vérrel áztatott sziklasivatagot és a dicső emlékeket, s a megszámlálhatatlan sírokat csendes kereszterdejükkel, melyek a Karsztot szent hellyé avatják, ahol a mártírok ihlete nyugszik Isten kegyelmében, a sírokat, melyekhez oly igen nagyon ragaszkodtam… Elcsendesült minden, csak az ellenséges tüzérség lövi a halottakkal telt állásokat, melyekben a patkányok ezrein kívül élőlény nincs… Olyan a lelkem, mint az őszi vihar dúlta virágoskert… letörve, megfagyva a szeretettel ápolt virágok. Ezen nem egyhamar tudom magam túltenni."

A hivatalos hadijelentés a főparancsnok naplóbejegyzésénél jóval szűkszavúbb és kevésbé érzelemgazdag. „A görzi hídfő feladása következtében beállott helyzetnek megfelelően csapataink kivonultak a városból, és a Doberdó-fennsík ellen történt újabb támadások véres visszaverése után hadállásaink szükséges kiigazítását az ellenség által meg nem zavarva hajtották végre" − olvasható az augusztus 10-én kelt, a vezérkarfőnök helyetteséről elnevezett Höfer-jelentésben.

Bár a támadók sokáig üldözték a visszavonuló osztrák−magyar erőket, augusztus 16-ára elfogyott a lendületük, a Monarchia pedig stabilizálta a térségben lévő csapatait, így a frontvonal újra megmerevedett.

Az alig két hétig tartó csata maga volt a földi pokol, hiszen az olaszok vesztesége meghaladta az 52 ezer főt, míg a Monarchia katonái közül 42 ezren estek el, sebesültek meg, tűntek el vagy kerültek hadifogságba.

A csatát követően − 1916. augusztus 28-án – Olaszország hadat üzent Németországnak, így német csapatok érkeztek az isonzói frontra is. Az eddigi olasz fölény ezzel kiegyenlítődött, s tovább folyt az öldöklő küzdelem a területen. 1917 novemberéig hátravolt még újabb hat isonzói csata…