Szent Kristóf, a harckocsizók védőszentje

Királyszolgálóból vértanú

A legenda szerint nagy termettel, mintegy három és fél méteres testmagassággal megáldott Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől – így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Jézussal akar találkozni, keresztelkedjék meg, és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot. Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz, ha a folyóhoz érkezik valaki, és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben.

Kristóf ismételten megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat. Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál." És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával. Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. (Forrás: www.katolikus.hu)

Kristóf-kultusz a magyar hadseregben

Szent Kristóf kultuszának kialakítása a két világháború között kezdődött meg hazánkban. Igaz, ezt a második világháborút követően igyekeztek gyökeresen kiirtani – a többi kultuszhoz hasonlóan – a Magyar Néphadseregből. A páncélos eszközök létrejöttével kialakuló új páncélos fegyvernem egyébként már az 1920-as években előszeretettel helyezte magát Szent Kristóf oltalma alá. Több tanulmány egybehangzó állítása szerint a védőszent befogadása nem erőszakkal történt, hanem szinte „bajtársi kedélyességgel került be a köztudatba."

A katonák az áldást nem a fegyverekre, vagy a harcra kérték, hanem arra, hogy a gépkocsizók és a harckocsizók, mindennapi feladataik teljesítéséből, emberségüket megtartva, épségben térhessenek haza.

Mindezek mellett a páncélos katonák körében kialakult néhány olyan szokás is, amelyek Szent Kristóf jegyében születtek. Az egyik ilyen a Szent Kristóf kassza története, amelynek hagyományát a Ludovika Akadémia páncélos hallgatói teremtették meg. A pénzalapot különböző büntetési tételekkel növelték. Például, aki elkésett a tiszti étkezdéből, az a rangidős tiszt előtt köteles volt a perselybe a saját rangjának megfelelően kirótt büntetést megfizetni.

Ugyancsak büntetést fizetett az is, aki a kiképzési foglalkozásokon vétett.

A feljegyzések szerint, aki a gépjárművezetői kiképzés során recsegve váltott sebességet, vagy elfelejtette az irányjelzőt használni, annak fizetnie kellett. A Szent Kristóf kasszában összegyűlt pénz fedezte a különféle közösségi programokat, de ez az összeg adta az alapját a különféle támogatásoknak is.

Virágh Béla mérnök alezredes„Katonai képességek – védőszentek" című írása szerint, Szent Kristóf kultuszához tartozott a Ludovika Akadémián használt Kristóf-domb elnevezés is. A harckocsizó képzéshez tartozó terep legmagasabb pontját illették ezzel a névvel, itt zajlott például a technikai kiképzés egyik versenye, a páncélos öttusa is. A versenyen induló végzős évfolyam résztvevői kapták a „Szent Kristóf plakettet".