Szerb nincstelenből magyar katonahős

A helyzet persze elég sokat változott a következő időszakban, így Damjanich is hazatért 1848 nyarának elején, majd a frissen kinevezett Mészáros Lázár hadügyminiszter mellé került. Ezután Szegedre, a 3. honvédzászlóaljhoz osztották be: itt lett előbb őrnagy, alezredes, majd ezredes, és aktívan részt vett a katonák kiképzésében is. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan átesett a tűzkeresztségen is, hiszen ekkor már kitört a szerb kormányellenes felkelés. Damjanich több jelentős ütközetben is részt vett: ott volt Szenttamás mindkét ostrománál júliusban és augusztusban, október 13-án, Törökbecsénél pedig első győzelmét aratta. Itt mutatott kivételes képességei is jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy dandárparancsnokká nevezték ki. Novemberben és decemberben további hadisikereket aratott a bánsági hadjáratban a szerbekkel szemben. 1848. december 20-án vezérőrnaggyá léptették elő.

A következő időszak folyamatos harcokkal telt, legjelentősebb győzelmét március 5-én aratta Vécsey Károllyal közösen, amikor is megverték Szolnoknál a császári csapatokat. (A két tábornok egyébként kifejezetten rossz viszonyt ápolt egymással.) Ugyanebben a hónapban Damjanich lett a III. hadtest parancsnoka. A dicsőséges tavaszi hadjáratban az egyik legsikeresebb katonai vezetőnek számított: a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói és a komáromi győzelemben egyaránt jelentős szerepet játszott. Noha az ő csapatai vettek részt ekkoriban a legtöbb harci cselekményben, nevéhez kizárólag győzelmek fűződnek: katonái közül sokan kezdetben bizalmatlanul álltak hozzá – a magyart élete végéig törte, és az előkelőbb származású tisztek lenézték paraszti származását is –, később azonban rajongásig szerették keménykezű, de igazságos, gondoskodó parancsnokukat.

1849 tavaszán ideiglenes hadügyminiszterré választották, de nem sokkal később kényszerűen vissza kellett húzódnia a frontvonalból, mivel lábát törte kocsija felborulásakor. Még lábadozott, mikor júliusban átvette a parancsnoki tisztséget Aradon, és itt érte a szabadságharc befejezte is: az orosz Buturlin tábornoknak adta meg a várat Görgei Artúr felhívására, így került végül az osztrákok kezére. Damjanichot 1849. október 5-én Aradon a császári hadbíróság halálra ítélte, másnap pedig végrehajtották az ítéletet. „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt" – mondta maga Damjanich, mielőtt kötél általi halált halt volna: állítólag előzetesen ráripakodott a hóhérra is, hogy ne borzolja össze a szakállát, amikor a nyakába helyezi a kötelet. (A mai napig tartja magát a legenda, hogy a közvetlenül utána, legutolsóként kivégzett Vécsey Károly kezet csókolt halott tábornoktársának és egykori riválisának. Ez azonban – bármennyire is magasztos történet – a legfrissebb kutatások szerint nem igaz.)