Tíz állati történet a hadseregekben

Galambok vezették volna célra az amerikaiak rakétáit

Amíg a japánok öngyilkos pilótákkal próbálkoztak, az amerikai mérnökök galambokkal pótolták volna az akkor még gyerekcipőben járó távirányítót. A tervek szerint az irányítást végző galambok a rakéta orrában kaptak volna helyet, ahol nem lett volna más dolguk, mint a beépített ablakokon keresztül nézelődni, azonosítani a célpontokat, majd csőrükkel kopogtatni azon az oldalon, ahol a célt látják. Úgy tervezték, hogy a navigátormadaraknak előzetesen tartanak eligazítást a támadás céljairól. Ezt a zseniális kutatók úgy képzelték el, hogy levetítik a galamboknak a célpontok képét, és azok majd felismerik a képen látottakat a rakétában ülve. Az áprilisi tréfának beillő ötletet olyan komolyan vették a tengerentúlon, hogy az adófizetők huszonötezer dollárja úszott el a galambokkal folytatott kísérletekre. A tervekkel egyébként B.F. Skinner pszichológus hozakodott elő, aki apróbb sikereket könyvelhetett el a madarak betanításában, és teljes sikert a kutatásokra szánt pénz elköltésében, ám a valóságtól elrugaszkodott ötletből éppúgy nem lett semmi, mint a hattyúkkal holdra szállásból a kora újkorban. Így a békét szimbolizáló szárnyasok megúszták a kamikazesorsot.

Repülőgépek helyett denevérek borították volna lángba Japánt

Egészen pontosan a repülőgépek nem hétköznapi bombákat dobtak volna a japán nagyvárosokra, hanem denevéreket, amiket miniatűr gyújtóbombákkal akartak felszerelni. Mivel a japánok szerettek jól éghető anyagokból építkezni, az ötletnek lett volna alapja, ám hiba csúszott a számításba. A kísérletek során ugyanis az elszabadult bőregerek a tesztelésre kijelölt bázist is felgyújtották, sőt a rossz nyelvek azt beszélték, hogy a fantáziadús projektnek az adta meg a kegyelemdöfést, hogy a harci denevérek a létesítmény parancsnokának (vagy legalábbis egy rangosabb tisztnek) szolgálati autóját is célpontnak tekintették és felgyújtották. A tényekhez közelebb áll az a verzió, miszerint a project x-ray névre keresztelt ötletet a sikeresebb, és hát, lássuk be, racionálisabb és kiszámíthatóbb Manhattan-terv szorította ki a ringből.

A futóegerek és az MI5

A kis szürke rágcsálókat több szempontból is hasznosnak ítélte a brit belső elhárítás, az MI5. A futóegér ugyanis számos előnyös tulajdonsággal rendelkezik, többek között képes kiszagolni, hogyan érzi magát az ember. Erre a bravúrra úgy képes, hogy megérzi az adrenalin illatát. Erre akart építeni az MI5, amikor többek között terroristák és csempészek lekapcsolására használta volna az egereket a határállomásokon. Az ötletes projekt azon bukott meg, hogy az egerek nem tudtak különbséget tenni aközött, hogy valaki azért fél, mert vaj van a füle mögött, vagy csupán ódzkodik a kellemetlenkedő határőröktől. A bombakeresésre idomított egerek sem váltották be a hozzájuk fűzött vérmes reményeket, amelyeket szintén a rágcsálók kiváló szaglására alapoztak. Ebben azért a tervezőknek is volt némi szerepük, akik arra idomították a kis bombakeresőket, hogy ha kiszagolják a robbanószert, meneküljenek a ketrecükbe. A fényes jövő elé néző projekt vesztét az okozta, hogy a kísérleti telep nyugodt légköréből kikerülő egerek gyakorlatilag mindentől megijedtek, így nem tudtak hasznos információkat szolgáltatni.

A hidegháború alatt macskákat is bevetett volna a CIA a hatékonyabb lehallgatás érdekében, de eredmények helyett mindössze egy nyolc számjegyű számlát tudott elkönyvelni az amerikai kémszervezet. Pedig minden jól indult, a lehallgatóberendezésekkel felszerelt macskakémek a kísérletek során minden tekintetben megfeleltek az elvárásoknak, ám amint a küldetésük keretében elengedték őket, az önfejű cirmosok hamar elfelejtkeztek hazafias kötelességeikről, és összevissza bóklásztak. Nem egyet közülük autók ütöttek el, miközben a saját útjukat járták, így végül számos egyéb elvetélt ötlet mellett a Project Acoustic Kitty felett is megkongatták a vészharangot.

Szentjánosbogarakkal világítottak a találékony angolok a lövészárkokban

Az állatok háborús célokra alkalmazása nem minden esetben szült olyan ostoba ötletet, mint a galambvezette rakéta. A szentjánosbogarak esete inkább a kreativitás példája. Az első világháború alatt ugyanis még kivitelezhetetlen volt, hogy a városoktól távol eső frontvonalakon villanyvilágítást biztosítsanak a lövészárkokban szolgáló katonáknak. Hogy a világítás hiányából adódó problémákat áthidalják, az angol katonák összegyűjtötték a környezetükben fellelhető szentjánosbogarakat, s az általuk kibocsájtott fényt használták fel a térképek böngészéséhez és a parancsok elolvasásához. A világító bogarakat már az ókorban is használták fényforrásként szükség esetén, és a huszadik századi katonák is nagy sikerrel alkalmazták őket.

Disznók vs. elefántok

Az ókorban sem a disznók, sem az elefántok alkalmazása nem volt ritka. A könnyen irányítható sertéseket az ellenség megzavarására, az elefántokat pedig, nagy tömegük és lendületük miatt, kvázi harckocsikként alkalmazták, mivel a korabeli fegyverek nem voltak elég hatékonyak ahhoz, hogy gyorsan végezzenek a hatalmas állatokkal, melyek már robusztus küllemükkel is félelmet keltettek az ellenségben. A történelem során arra is volt példa, hogy a disznók és az elefántok összecsaptak a harctéren. A nem mindennapi csatára az időszámításunk előtti harmadik században került sor, amikor I. Pürrhosz épeiroszi király harci elefántokkal támadt Rómára. A hérakleiai csatában hosszas küzdelem után a támadók végül csak a félelmetes harci elefántjaik segítségével tudták megfutamítani a rómaiakat, akik fejvesztetten menekültek a szó szerint lehengerlő támadás elől. Legközelebb azonban a rómaiak felkészültek az ormányosok rohamára, és visítozó disznófalkát hajtottak közéjük. Az elefántokat annyira sokkolta a malacok megjelenése, hogy végül az épeiroszi katonákat taposták agyon az ellenség helyett.

Közlegény lett a lengyel hadseregben a láncdohányos medve

Kabalaállatként kezdte, de végül hivatalosan is bekerült a 22. tüzérségi támogatószázad személyi állományába Wojtek, a medve, aki így tulajdonképpen közlegény lett a lengyel hadseregben. A mackó, akinek még a neve is vidám harcost jelent lengyelül, bocskorában került az 1941-ben szerveződő 2. lengyel hadsereg 22. hadtestéhez. A kölyökmedve hamar a katonák kabalája lett, akik mindenhova magukkal vitték őt. A cseperedő mackó így megjárta az észak-afrikai frontot, ahol már a harcokban is bevetették, a pihenők alatt pedig szórakoztatta a legénységet. A harcok során kiváló lőszerhordozónak bizonyult, bár időközben rászokott a cigarettára, ami ebben a feladatkörben igencsak kockázatos volt. A négylábú logisztikus részt vett a Monte Cassinó-i csatában is, ahol a tüzéreknek szállította az utánpótlást. Arról nem szól a fáma, hogy időnként egy-egy vodkát is legurított-e a lengyel katonákkal, de az biztos, hogy túlélte a háborút, és dacára a káros szenvedélyének, megérte a huszonkét éves kort is. A háború után leszerelt medve ekkor már az edinburghi állatkert lakója volt. (Wojtekről itt írtunk bővebben.)

Aknakereső delfinek és fókák

A palackorrú delfinek és a kaliforniai oroszlánfókák katonai alkalmazása olyan sikeresnek bizonyult, hogy a tengeri emlősöket a mai napig szolgálatban tartja az USA haditengerészete. A hatvanas években kezdték el kiképezni őket a tengerfenék átvizsgálására, kihasználva kifinomult érzékelésüket és kiváló merülési képességeiket. A delfinek elsősorban tájékozódási képességeik miatt „kaptak behívót", mivel képesek észlelni a tenger fenekén rejtőző veszélyes tárgyakat, amelyek jóformán a modern radarok számára is láthatatlanok. A kaliforniai oroszlánfókák kiváló látásuk és hallásuk miatt nyertek felvételt a seregbe. Egy jól képzett fóka gyakorlatilag hatékonyabb és gyorsabban dolgozik egy búvárnál is, néhány felszíni kísérővel és egy motorcsónakkal pedig képes helyettesíteni egy jól felszerelt aknakereső hadihajót a teljes személyzetével.

Idomított méhek váltanák le a bombakereső kutyákat

A méhek olyan kiváló szaglással rendelkeznek, hogy állítólag a kutyáknál is hatékonyabban észlelnék a robbanóanyagok vagy akár a kábítószer szagát. Hogy a nevelésük is olyan zökkenőmentes-e, mint négylábú kollégáik esetében, arról nem szólnak a hírek. A kutatók arra tanítottak be méheket, hogy ha bárhol robbanóanyagot észlelnek, nyújtsák ki szívószervüket, amellyel különben mézet szippantanak fel. A méheket a robbanóanyagok megszaglása után cukros vízzel jutalmazták, így alakítva ki bennük a megfelelő reflexeket. Bár bombakereső méhek sikeres akcióiról eddig még nem érkeztek hírek, ha az ötlet mégis beválik, terrorista legyen a talpán, aki egy dühös méhraj elől akarja elrejteni a bombáit.

Az ember legjobb barátja az első világháborús lövészárkokban is gyakran feltűnt gazdái oldalán, méghozzá számos feladatkörben. Ilyenek voltak azok az ebek is, akik azt a harci feladatot kapták, hogy irtsák ki a katonák közelében nyüzsgő egereket és patkányokat, amelyek háború ide vagy oda, nagy számban lepték el a lövészárkokat és előszeretettel dézsmálták meg a legénység ellátmányát. Mivel a méreggel irtásnak voltak kockázatai, szívesebben alkalmazták erre a kutyákat és ritkábban a macskákat is. Leginkább a fox és a bull vált be ebben a feladatkörben. A négylábú patkányvadászokat nagy becsben tartották, törzskönyvet kaptak, szőrüket rendszeresen ápolták, és amikor volt rá lehetőség, olyan kiváló ételeket kaptak, mint a pacal vagy a puha borjúhús. Ezenfelül járt nekik a rendes, száraz, alomszalmából készült fekhely is, betegség esetén pedig kezelésükről a legközelebbi lókórház gondoskodott.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)