Tíz csata, amelyben legyőzték a túlerőt

A gaugamélai csatában – időszámításunk előtt 331-ben – Nagy Sándor makedón uralkodó csapatai ütköztek meg III. Dareiosz perzsa király seregével. A mai Moszul és Erbil mellett lezajlott összecsapásban a számbeli fölény a perzsáknak kedvezett, akik a becslések szerint nagyságrendileg százezren voltak (egyes történetírók ugyanakkor egymillió Perzsáról számolnak be), szemben az alig negyvenhétezer fős makedón sereggel. Ennek ellenére Nagy Sándor került ki győztesen a csatából, taktikáját pedig még ma is mesterműnek tartják a történészek. A makedón uralkodó a kiváló stratégia mellett annak is köszönhette a diadalt, hogy serege sokkal összeszokottabb volt, mint Dareioszé, aki hiába választhatta meg a csata helyszínét, nem tudott ebből előnyt kovácsolni. Csapatai a jobb szárnyon ugyan sikereket értek el, de középen és a bal szárnyon alulmaradtak. A csata után Sándor üldözni kezdte a perzsa hadat, Dareioszt pedig rövidesen az egyik alvezére, Bésszosz megölte.

A cannaei csata

Cannaenél Hannibál nagyon elverte a római légiókat időszámításunk előtt 216. augusztus 2-án. Pedig nem volt könnyű dolga a legendás pun hadvezérnek, ugyanis ellenfele jelentős számbeli fölényben volt. A csatára a második pun háborúban került sor, és minden jel arra utalt, hogy a rómaiaké lesz a győzelem, mivel hatalmas méretű, mintegy 90 ezer fős sereggel indultak a csatába, ráadásul „hazai pályán" mérkőzhettek meg az 55 ezer fősre becsült karthágói haddal. A bajok ott kezdődtek, hogy a római sereget két konzul (Paullus, Varro) vezette – akik napi váltásban látták el a főparancsnoki tisztet –, ezzel szemben Hannibál sok nációból álló serege egységes, összetartó, jól irányítható haderő volt. A pun hadvezér egy zseniális húzással csapdába csalta a rómaiakat: hátrálni kezdett gyalogságával, úgy, hogy közben félhold alakzatba állt fel, melynek eredményeként észrevétlenül körülölelte a támadók ék alakú formációját. Így bekerítette a sajátjánál jóval nagyobb létszámú ellenséges hadsereget. A harc innentől kezdve gyakorlatilag mészárlássá változott, a római haderő soha nem látott veszteségeket szenvedett, az áldozatok száma a becslések szerint 60–70 ezer fő között lehetett; a két konzul közül Paullus is elesett. Bár Hannibál fölényes győzelmet aratott, ezt nem tudta kiaknázni. Hamarosan visszaszorult Afrikába, ahol aztán a rómaiak legyőzték a zámai csatában, így a háborút végül elbukta.

Spartacus felkelése

Spartacus, a híres thrák származású gladiátor időszámításunk előtt 74-ben lázadt fel hetvennyolc követőjével. A szökött rabszolgák késeket és számos egyéb fegyvert zsákmányoltak, majd Nápoly közelébe, a Vezúv hegy tetejére menekültek. Mivel a Szenátusban tartottak egy kiterebélyesedő rabszolgalázadástól, Claudius Glaber praetort küldték Spartacus ellen mintegy háromezer, sebtében toborozott katonával. Spartacusnak ekkor még nem állt rendelkezésére komoly hadsereg, mivel a rabszolgák közül egyenlőre kevesen mertek csatlakozni hozzá, arról nem is beszélve, hogy komoly fegyverzetre sem tudott szert tenni. Előnyére vált viszont, hogy Glaber minél több foglyot akart ejteni, mert az elfogottak sorsa feletti rendelkezési jog őt illette, tehát eladhatta vagy megtarthatta magának a rabszolgákat. Az önhitt praetor még haditervet sem készített: azzal számolt, hogy körülzárja és kiéhezteti ellenfeleit. A római hadvezér azonban elszámította magát, ugyanis a leleményes Spartacus indákból, növényekből, gallyakból font kötélhágcsón leküldte embereit a hegyről, akik aztán az éj leple alatt megkerülték a Vezúvot, majd az ezerfős rabszolgasereg könnyedén legyőzte a meglepett rómaiakat.

A legyőzhetetlen armada és az angolok

Spanyolország már 1584 óta készült a protestáns Anglia lerohanására. Ennek érdekében II. Fülöp spanyol király hatalmas méretű, százharminc hajóból álló flottát gyűjtött össze, amellyel a tízezer fős legénység mellett egy húszezer fős inváziós hadsereg indult el a szigetország felé. A spanyol király a hatalmas hajóhad felállítása közben számos hibát vétett. Egyrészt nem engedte meg, hogy a támadás terveibe a hajóskapitányok és kormányosok is beleszóljanak, másrészt a főparancsnokságot a tengerészethez nem értő Medina Sidonia hercegére bízta. A bajt tetézte, hogy a spanyol flotta egy része nem is volt alkalmas a feladatra. A bukás így bele volt kódolva a grandiózus vállalkozásba, amely aztán óhatatlanul be is következett. A rosszul irányított, elavult hajótípusokból álló spanyolokat a mozgékonyabb és modernebb angol hadihajók – bár sokszoros számbeli hátrányban voltak – kiszorították a La Manche-ról. A spanyol had kétharmada odaveszett a harcokban és a hazaút során, s a hajóállomány többsége is megsemmisült vagy használhatatlanná vált. Ezzel a csatával kezdődött Spanyolország hanyatlása, Anglia pedig idővel a tengerek ura lett.

Az Eben Emael erőd elfoglalása

A második világháború egyik leghíresebb ejtőernyős akciója a bevehetetlennek tartott Eben Emael elfoglalása volt. Horribilis összeget elköltve, Belgium azért építtette az erődöt az 1930-as években a német határnál, hogy elrettentse szomszédját a katonai akcióktól. A támadás mégis bekövetkezett, ám az ellenség nem a szárazföldön, hanem a levegőből érkezett. 1940. május 10-én hajnalban vitorlázógépekből négy német ejtőernyős szakasz – mintegy 75 katona – ereszkedett le az erődre, és még mielőtt a védők felocsúdhattak volna, kézigránátokat dobtak be a lőréseken. Az erőd ezerkétszáz fős legénységét gond nélkül lefegyverezték, és a német páncélosok megérkezése után visszavonultak.

Az első arab–izraeli háború

Miután 1948. május 14-én kikiáltották Izrael függetlenségét, az arab országok többsége szent háborúra szólította fel a muzulmánokat, majd Egyiptom, Libanon, Szíria, Transzjordánia és Irak elindította a háborút. Az első arab támadások szervezetlenek voltak, ami lehetőséget adott arra, hogy a semmiből megteremtsék az izraeli hadsereget. E védelmi erő a kezdetekben igen vegyes összképet mutatott, az utánpótlások megszervezése nehéz és olykor kilátástalan helyzetekbe hozta a katonákat. Az arab államokat a Szovjetunió hadfelszereléssel támogatta, viszont harcászati és hadászati taktikájuk a túlerő ellenére sem bizonyult sikeresnek. Az izraeli haderő az 1949-es ENSZ által kieszközölt fegyverszüneti tárgyalások idejére már nagyobb területet ellenőrzött, mint az államalapítás idején.

Cortez elfoglalja Tenochtitlánt

1521. augusztus 13-án foglalta el Fernando Cortez spanyol konkvisztádor az Azték Birodalom fővárosát, Tenochtitlánt. Cortez – aki két évvel korábban mindössze néhány száz katonával szállt partra Tabasco tartományban – ezzel a hódítással szétzúzta az amerikai kontinens egyik legerősebb birodalmát, és megalapította az első újvilági spanyol alkirályságot. Corteznek óriási szerencséje is volt, mivel az azték uralkodó – egy régi prófécia nyomán – az érkezőket Quetzalcoatl, egy istenség küldötteinek hitte, ezért nem támadott rájuk – ha ezt megtette volna, Cortezt (hiába rendelkezett modernebb fegyverekkel) elsöpörte volna az ezerszeres túlerő.

A második búr háború

A britek a napóleoni háborúk zűrzavarában megszerezték Hollandia fokföldi gyarmatait. Az ott élő telepesek, a búrok a 19. század során az afrikai kontinens belső területeire vonultak vissza, és két köztársaságot alapítottak, melyeket Nagy-Britannia 1852-ben és 1854-ben ismert el. Az 1860-as évek felfedezései azonban új helyzetet teremtettek, ugyanis kiderült, hogy Oranje és Transvaal jelentős gyémánt- és aranylelőhelyekkel rendelkezik. A britek megkísérelték elfoglalni ezeket a területeket (első búr háború), ám kudarcot vallottak. Ezt követően a két búr államban dolgozó jelentős számú angolnak követeltek a telepesekkel egyenlő jogokat, amit 1899 szeptemberében Oranje és Transvaal egyes területeinek megszállásával akartak kikényszeríteni. Ezzel megkezdődött a második búr háború, melynek kezdeti szakaszában – 1899 decemberében – a Lord Methuen és Buller tábornok vezetésével támadó britek megalázó vereségeket szenvedtek a kisebb létszámú, de lelkes búroktól. A későbbiekben viszont a gyarmatosítók felülkerekedtek, és 1900 júniusában már a két köztársaságot is elfoglalták. A búroknak ugyanakkor erre is volt válaszuk: áttértek a gerillaharcra, így a háború Anglia számára kínosan elhúzódott. A konfliktust végül az 1902. május 31-én megkötött pretoriai béke zárta le, melynek értelmében Oranje és Transvaal csatlakozott Brit Dél-Afrikához, majd 1910-ben a Nemzetközösségen belül létrehozott Dél-afrikai Unió része lett.

Miután Sztálin a Szovjetunióhoz akarta csatolni a Leningrád védelme szempontjából stratégiai jelentőségű dél-karéliai területeket, megtámadta nyugati szomszédját, Finnországot. Az északi ország hadseregének főparancsnoka, Carl Gustaf Emil Mannerheim tábornok rendelkezésére kezdetben mindössze 175 000 katona állt, szemben Kliment Vorosilov marsall közel egymillió fős haderejével, amellyel a szovjet hadvezér egyszerre öt fronton indított támadást. A Vörös Hadsereg nemcsak létszámában, hanem a haditechnikai eszközök tekintetében is felülmúlta a finneket, a gyors győzelem mégis elmaradt. Ez alapvetően két okra vezethető vissza: egyfelől a sztálini tisztogatások után a Vörös Hadsereg irányítása hozzá nem értők kezébe került, másfelől pedig a finnek – Sztálin várakozásaival ellentétben – nem feltett kezekkel várták a támadókat, épp ellenkezőleg, Mannerheim tábornok a Finn-öböl és a Ladoga-tó közötti területen, vagyis a karéliai földszoroson mesteri védővonalat épített ki, az északon harcoló hadtestek pedig a gerilla harcmodor alkalmazásával állították meg a szovjeteket. A győzelmet végül a Vörös Hadsereg szerezte meg, de ezért nagy árat fizetett: mintegy 400 000 főt vesztett, majdnem hatszor annyi katonát, mint Finnország.

Az alesiai csata

A gergoviai csata a gall hadvezér, Vercingetorix győzelmével zárult, mert Caesar elhamarkodottan támadott, ahelyett hogy a rómaiak bevett taktikáját alkalmazva körbevette és kiéheztette volna a várost. Mindazonáltal Vercingetorix is nagy veszteségeket szenvedett, így visszavonult Alesiába. E város ostrománál – időszámításunk előtt 52-ben – Caesar már körültekintőbben járt el: erődített falat építtetett a város köré, míg Vercingetorix szövetségeseinek támadásától a saját seregét egy másik, külső fallal védte. A gall hadvezér megsegítésére hatalmas létszámú felmentő sereg érkezett; egyes becslések szerint százezren lehettek, Caesar viszont kétszázötvenezerre becsülte létszámukat, kezdeti támadásaik ugyanakkor sikertelenek maradtak. Végül megtalálták a fal gyenge pontját, s miközben a városban rekedtek belülről indítottak támadást, kívülről már csaknem áttörték a rómaiak vonalait. Caesar utolsó tartalékai, amelyeket ő maga vezetett, billentették a rómaiak javára az ütközetet.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)