Tíz érdekes fotó az első világháborúból

A világháborúban sok állat „vonult be" frontszolgálatra. Legismertebbek a kutyák és a galambok, előbbieket érzékeny szaglásuk miatt elsősorban aknás területeken és a sebesültkutatáshoz, utóbbiakat futárként (és a rájuk rögzíthető apró fényképezőgépek miatt időnként légi felderítőként) használták. Nem maradhattak otthon azonban a lovak sem, hiszen teherbírásukat kiválóan tudták alkalmazni a csapatmozgások során vagy nehéz terepen. A modern szállítójárművek megjelenésével kivonták a szolgálatból, de az első világháború idején még széles körben alkalmazták őket.

A lovak nélkül maradt települések úgy oldották meg a szállítási problémákat, ahogy tudták. Sheffieldben készült a fotó, amely Lizzie-t, az elefántot ábrázolja, amint lőszert szállít a város utcáin. Lizzie korábban egy utazó cirkusz tagja volt, innen léptették elő logisztikai elefánttá. A lovak helyett ő vontatta a nehéz gépeket, de besegített a szántásban és minden olyan munkában, ahol azelőtt lovakat alkalmaztak. Sheffield vezetői egyébként nem csak az elefántot fogták be a világháború alatt. A város utcáin gyakran bukkantak fel igásállatként tevék is, amelyeket szintén a cirkuszból „soroztak be" a hátországban.

A leggyalázatosabb fegyver

Az új háború új fegyvereket is kitermelt magából. Van, amelynek modern változatait a mai napig használják, de olyan is, amit már a bevetése pillanatában szégyenletesnek és gyalázatosnak tartottak. Utóbbiak közé tartozott a harci gáz. Bár az 1899-es hágai egyezmény rendelkezik a „fojtó vagy mérges gázokat terjesztő lövedékek eltiltásáról", a német hadsereg ezt nagyvonalúan kikerülte azzal, hogy palackozták a harci gázt, majd kedvező széljárás esetén az ellenségre engedték azt.

Az első ilyen „sikeres" támadásra 1915. április 22-én került sor, a belgiumi Ypern mellett egy hat kilométeres szakaszon. Az eredmény még a németeket is megdöbbentette: a gáz miatt azonnal meghalt 5000 francia katona, a többiek pedig súlyos légúti és bőrsérülésekkel vonultak vissza. Azt, hogy a támadók mennyire nem voltak felkészülve a gáz hatására, az is jelzi, hogy az üresen hagyott ellenséges szakaszt nem tudták elfoglalni: egyszerűen nem vezényeltek annyi katonát a helyszínre. A franciák hamarabb eszméltek, és friss csapatokkal újra elfoglalták a pozícióikat.

A gáztámadások innentől kezdve állandósultak, bár a szövetséges hadvezetés nem győzte hangsúlyozni, mennyire megvetendőnek találja a vegyi fegyvert. Az angolok és az oroszok már abban az évben, a francia hadsereg pedig 1916-ban alkalmazott először gázfegyvert. A hadiipar tudósai szünet nélkül dolgoztak az újabb és újabb összetételeken, a védelmi fejlesztők pedig a gázmaszkokat próbálták tökéletesíteni.

A fenti képet Thomas Keith hadnagy készítette a Lys-völgyi csatában, 1918. április 10-én. A támadást egy nappal előtte indították a németek, a tavaszi offenzíva részeként. Rögtön másnap már be is vetették a gázfegyvereket, ami a fotón látható eredményhez vezetett. A felvételen a brit 55. hadosztály megvakult katonái botorkálnak az előttük haladókba kapaszkodva.

A vegyi fegyverek borzalmas hatással voltak az emberi szervezetre, de a halálos áldozatok száma a háború egészét tekintve „alacsony" volt, így sejteni lehetett, hogy a hágai egyezmény szövegét a világégés után pontosítani fogják. Így is történt: 1925-ben, a genfi egyezmény aláírásával 16 vezető nemzet fogadta el a harci gázok tilalmáról szóló passzust. Az USA csak 1975-ben csatlakozott az egyezményhez.

Égfülelők

Az első világháborúban terjedt el a harci repülőgépek használata. Az új fegyver hatékonyságában és teljesítményében eleinte még sok hiányosság volt, de senki nem hagyhatta figyelmen kívül. Eleinte felderítésre használták őket, majd a háború kezdete után nem sokkal már fegyvereket is szereltek rájuk. Az állóháború miatt folyamatosan új módszerek után kutató mérnökök hamarosan óriási lehetőséget láttak a repülőgépek specializált használatában. 1916-ban, a verduni csatában a franciák már bombázó- és vadászrajokat küldtek a németek ellen, előbbieknek a folyamatos rombolás, utóbbiaknak a légi fölény kiharcolása és a bombázók védelme volt a feladatuk. A légteréért legjobban természetesen Nagy-Britannia aggódott, nem véletlen, hogy önálló fegyvernemként 1918-ban ez az ország állított fel először légierőt: ekkor született meg a Royal Air Force.

Az égből érkező fegyveres kihívás újabb próbatétel elé állította a kutatókat: hogyan lehetne még érkezésük előtt észlelni az ellenséges katonai gépeket, hogyan lehetne időben riasztani a saját csapatokat a közelgő veszélyre? A technikai lehetőség elméletileg adott volt, de arra, hogy a visszaverődő rádióhullámok észlelésével figyelőrendszert lehetne kiépíteni, még jó darabig nem gondoltak. A radar tehát nem létezett, helyette újabb és újabb verzióit hozták létre az óriás akusztikus lokátoroknak, amelyek mint gigantikus fülek meredtek az ég felé. A szerkezetek mozgathatók és forgathatók voltak, az óriási tölcsérek felerősítették a hangot, amelyet a kezelőszemélyzet tagja a fülhallgatójában hallott. A precízebb lokátorok működése közben az ellenséges gépek távolságát is meg tudták nagyjából határozni. A képen egy modernebb modell látható amerikai személyzetével együtt.

A repülőgépek technikai fejlődése megkövetelte az őket észlelő technológia vívmányait is. Az első világháborúban erre még nem került sor, de a németek 1933-ra mér készen voltak egy kísérleti modellel, az angolok pedig 1935-ben helyezték üzembe azt a szerkezetet, amelyet a 2. világháborúban már széleskörűen alkalmaztak, és amelyet a Radio Detection And Ranging, azaz radar néven ismert meg a világ.

Shell shock

A harctéri stressz minden bizonnyal egyidős a háborúk történetével, de elég későn kezdték el dokumentálni. Egészen a 20. századig a katonák pszichikai sérüléseit gyávaságnak, „asszonyos viselkedésnek" tulajdonították. A modern pszichológia megteremtése óta azonban a tudományág specifikus részét képezi a probléma. A sokk az agy védekezése egy abnormális helyzetre. Fizikai és érzelmi jelei egyaránt lehetnek, a zavart, az adott szituációhoz (kívülálló számára) nem illeszthető viselkedés, gondolkodási nehézségek, szokatlan reakciók általánosak az ilyen helyzetben.

Az első világháborúban számos fotó készült sokkos katonákról, ezt akkoriban a katonák maguk nevezték el shell shocknak, utalva az angolban használatos „shell" (gránát) kifejezésre és a csata közben vagy utána jelentkező traumára. (A harctéri sokk nem azonos a poszttraumás sokkal.) A fotó az 1916-os somme-i csata több hónapos poklában készült, a katona riasztó vigyora a sokknak köszönhető. A korabeli feljegyzések elég pontosan körülírták az első világháborús tüneteket: remegés, rémálmok, zavarodottság, látás- és hallászavarok, a racionális gondolkodás elvesztése, az érzelmi kifejezések átmeneti összekeverése. A brit hadvezetés eleinte szimulánsoknak gondolta őket, s csak később, az esetek riasztóan nagy száma miatt kezdte behatóan vizsgálni a jelenséget.

Kereszt/halál

A kép legnagyobb értékét az adja, hogy mindössze tavaly fedezték fel. A háború után egy pincében pihent, egészen mostanáig, amikor a néhai Walter Kleinfeldt világháborús felvételeit megtalálta a fia, aki azonnal a nyilvánosság elé tárta őket.

Kleinfeldt tüzérként szolgált a fronton, mindössze 16 éves volt, amikor bevonult. 1915 és 1918 között több száz fotót készített, amelyek a legvéresebb, legkendőzetlenebb módon ábrázolták a háborút. A BBC külön dokumentumműsort szánt az újonnan felfedezett fotóknak, felhíva a figyelmet a naturalisztikus ábrázolás mellett a nemegyszer ösztönösen művészi, szinte megkomponált képek „borzalmas szépségére." Ennek egyik darabja az itt látható fotó, amely egy 1917-es tüzérségi támadás után készült. A halott katonák fölé vádlón magasló kereszt, amely átvészelte a gránátzáport, a hit és remény szimbóluma abban az időszakban, amikor egyre kevesebben hittek és reméltek.

Patkányok háborúja

Az első világháborús frontkatonák számára a csaták közötti szünetekben is tombolt a háború, csak egy egészen másfajta, olyan, amelyben nem győzhettek. A lövészárkokat ellepték a patkányok. Mindenhol ott nyüzsögtek, vonzotta őket a bűz, az élelem és a halottak szaga. Bőséges lakoma várt rájuk, ennek megfelelően méretük is elképesztő volt. Egy idő után már nemcsak a hullákat rohamozták meg, de rátámadtak az olyan sebesültekre is, akik képtelenek voltak védekezni. Éhségük csillapíthatatlan volt, a lövészárkok pedig kifogyhatatlan éléskamrának bizonyultak számukra. A korabeli beszámolók szerint minden halott katonát megrohamoztak; általában a szemekkel kezdték, azután utat rágtak maguknak a test belsejébe.

A katonák úgy védekeztek, ahogyan tudtak. Lövöldöztek rájuk, késsel és bajonettel rohamozták őket, minden különösebb eredmény nélkül. A rágcsálók olyan ütemben szaporodtak, ami ellen nem használtak a hagyományos fegyverek. Ekkor jelentek meg a macskák és a terrierek. Előbbiek gyilkolták ugyan a patkányokat, de nem úgy, ahogyan kellett volna. A macska, miután megölt néhányat, nekiállt falatozni, óriási szüneteket iktatva be a sajátos hadviselésbe. A megoldást tehát a kutyák jelentették. A terrierek nem a zsákmány miatt gyilkoltak. Amint végeztek az egyikkel, máris a következőre vetették magukat. Egy jó terrier naponta 50-60 patkányt is kivégzett a lövészárok adott szakaszán. A fotón egy igazi patkányirtó frontkutya pózol gazdáival és meggyilkolt ellenségei tetemével.

Kedves ellenségem

Az első világháborúban még nem volt jellemző az a kegyetlen bánásmód és az ellenség legalapvetőbb jogainak semmibevétele, amely aztán teljesen eluralta a másodikat. Beszámolók és legendák szólnak hadifogolytáborból engedéllyel kimenő és visszatérő katonákról, ételt az ellenséggel megosztókról, karácsonyi focimeccsekről az angolok és a németek között, akik arra az időre letették a fegyvert, hogy játsszanak egy kicsit.

Az sem ment ritkaságszámba, hogy egy csata végén a katonák ellátták az ellenség sebesültjeit is, ha azoknak éppen nem volt más segítségük. A képen kiváló példáját látjuk az akkor még meglévő (a háború után gyorsan eltűnő) „lovagiasságnak". A fotó a verduni csatában készült, amelynél gyilkosabbat csak Somme-nál látott a Nagy Háború. 1916 februárjától decemberig tartott, s mire véget ért, negyedmillió halottat és egymillió sebesültet követelt. A német katonák egy az agyagos sárba derékig süllyedt, onnan kiszabadulni nem tudó francia katonának segítenek szorult helyzetében.

Az álcázás művészete

A háború elején merült fel az angolokban az ötlet, hogy valahogyan álcázni kellene a hajókat a tengereken azért, hogy ne nyújtsanak annyira egyértelmű célpontot az ellenségnek. A hagyományos, rejtő színű álcázással ellentétben itt nem a potenciális célpont „láthatatlanná tevése" volt a cél, hanem az, hogy a támadók elé olyan látvány táruljon, amely összezavarja őket a sebességet, a pontos távolságot és irányt illetően.

A kivitelezéssel egy Norman Wilkinson nevű művészt bíztak meg, aki csapatával csakhamar rájött a megoldásra. Nem kellett messzire nyúlnia, a kubisták éppen ebben az időben háborították fel a képzőművészetre fogékony közönséget absztrakt, geometriai alapú műveikkel. Wilkinson irányításával több mint 2000 hajó kapta meg a különleges festést, amely hirtelen megtörő vonalakból, logikát nélkülözve futó csíkokból és össze nem illő színekből állt.

Az eredmény a fotón látható. Nem volt két egyforma festés, mindegyik hajó egyedi álcázással rendelkezett. Az egész trükk a szem becsapásán alapult. A megtört vonalak még a hajó eredeti alakját is el tudták rejteni, az optikai hazugság miatt a látvány olyan zavart okozott a szemnek, amit az agy tévesen értelmezett. Picasso pedig valószínűleg tapsolt örömében, hogy a tengereket kubista stílusú hajók szelik.

Lövés a lóból

Az első világháború során a szemben álló felek vadabbnál vadabb ötleteket találtak ki az ellenség megtévesztésére. Lehetett figyelemelterelés, hamis információk hihetővé tétele, megtévesztés vagy álcázás, a fantázia nem ismert határokat. A megfigyelésre szolgált különböző műtárgyak (műfák, műlombok stb.) után az amerikai és a francia hadsereg valami egészen bizarr dologgal rukkolt elő: műdögöket készíttetett a mesterlövészeknek.

A papírmaséból készült döglött ló már néhány tucat méterről is igazinak tűnt, senki nem sejthette, hogy a „tetem" közepéből egy fegyver csöve kandikál ki. Óriási ötletnek tűnik, pedig nem volt az. A mesterlövész hátulról nem volt álcázva, akárki észrevehette. Miután pozícióját elfoglalta, gyakorlatilag csak előre tüzelhetett, hátulról védtelen volt. Másfelől a papírdögöt magával (más esetekben segítséggel) kellett cipelnie a kiszemelt helyre, mindezt többnyire éjszaka, hogy ki ne szúrják. Amikor kivilágosodott, már nem moccanhatott. Legközelebbi helyváltoztatásánál újra meg kellett várnia az éjszakát. Nem beszélve arról az egyszerű tényről, hogy a folyamatos légi felderítés fotóit már nem lehetett becsapni. Ha egy olyan területen, ahol éppen nincs harci cselekmény, egyik óráról a másikra megjelenik egy fél döglött ló, azt minimum megéri tüzetesebben szemügyre venni.

A szövetségesek is rájöttek a dolog nehézkes és bonyolult problémájára, ezért igyekeztek a bizarr technikák helyett az álcázást más területen tökéletesíteni.

A háborús fotó, ami nem is háborús fotó

Ez a felvétel elég híressé vált, köszönhetően a történelmi könyveknek és magazinoknak. A fotó az 1916-os verduni ütközetnek azt a pillanatát örökítette meg, amikor egy francia katona halálos lövést kap roham közben. Sok első világháborúval foglalkozó kiadvány használta az egyik legvéresebb csata illusztrálásához, amin nem is lehet csodálkozni. A drámai hatás, a dinamizmus, a halál pillanata plasztikusan jeleníti meg az akkori borzalmakat.

A fotónak egyetlen szépséghibája van: hogy nem eredeti. Léon Poirier francia rendező maga is megjárta a világháborút, így rengeteg személyes emlékre támaszkodhatott, amikor 1927-ben leforgatta a „Verdun, történelmi látomások" című filmet. A fotó ennek az alkotásnak egy kockája, amely aztán eredeti képként terjedt el a köztudatban. Hogy valami alapja azért legyen a hitelességnek is, a rendező rengeteg francia és német veteránt szerződtetett a szerepekre, ráadásul a felvételek is Verdun közelében zajlottak. A tény attól még tény: ez nem egy első világháborús fotó, bármennyire is úgy terjedt el a köztudatban.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)