Tíz éve történt: a beszláni vérfürdő

A mai napig nem teljesen tisztázott, mi vezetett a vérfürdőhöz az oroszországi Beszlán 1. számú iskolájában. 2004. szeptember 1-jén az udvaron tanévnyitóra gyűltek össze a gyerekek, tanáraik és családtagjaik. Az ünnepség azonban tragikus fordulatot vett: harminckét csecsen terrorista támadt a résztvevőkre, és a mintegy 1200 embert beterelte a tornaterembe. Megkezdődött a pokol három napja, amelyet senki nem fog elfelejteni.

Azonnal látszott, hogy a csecsen túszejtők pontosan kidolgozott tervet követnek. Miután a rémült túszokat egyetlen nagy központi helyre terelték, biztosították az épületet, majd behordták a robbanószereket. A túszoktól mindent elvettek, amivel rögzíteni lehetett volna az eseményeket vagy kommunikálni tudtak volna a külvilággal. Mind a bentiekkel, mind a megérkező tárgyalókkal közölték: ha egyetlen ember is meghal közülük, azért 50 túsz kivégzésével állnak bosszút, ha pedig megsebesül valamelyikük, akkor húszat ölnek meg a foglyul ejtettek közül. Amennyiben a hadsereg megpróbál behatolni az épületbe, levegőbe röpítik az egész iskolát.

A pánik kezdetben óriási volt. Szemtanúk egyöntetű állítása alapján a későbbiekben a gyerekek meglepően higgadtan viselkedtek, de akkor még össze voltak zavarodva. A tömeg alig fért el a tornateremben, szorosan összezsúfolódtak a meleg, szellőzés nélküli helyen. A csecsenek ráadásul a terem közepén egy folyosót hagytak szabadon, így az egyébként is szűkös hely még kisebb lett. A gyerekek megijedtek, sírtak és kiabáltak, ami felbőszítette a terroristákat. Az iskola igazgatója oszét nyelven (Beszlán Észak-Oszétia városa) próbálta csitítani őket, ettől a csecsenek még idegesebbek lettek. „Beszélj oroszul!" – üvöltöttek rá.

Ekkor történt az első kivégzés. Ruszlán Betrozov, akinek két gyereke is az iskolába járt, megpróbálta lecsendesíteni a körülötte lévőket. Ekkor az egyik terrorista a fejéhez szorította pisztolyát, és úgy kiabált rá a gyerekekre: „Ha nem hallgattok el, lelövöm!" Az iskolások elhallgattak ugyan, de a fegyveres szerint nem elég gyorsan. Agyonlőtte Betrozovot, akinek holttestét csak órák múlva vitték ki a teremből. (Két gyermeke a harmadik, utolsó napon vesztette életét.)
Betrozov kivégzése után a terroristák elkezdték összeszerelni a házilag gyártott bombákat. Ezekbe több száz, több ezer kisebb fémdarabot (csavarokat, szögeket) raktak, hogy robbanáskor a lehető legnagyobb sérülést okozzák a környezetükben tartózkodó emberekben.

Egy többkilós szerkezetet a kosárlabda palánkjához erősítettek, de jutott bőven a padlóra is: a terroristák gyakorlatilag körberakták bombákkal a túszokat.
A csecsen fegyveresek ezután barikádokat kezdtek építtetni a férfi túszokkal. Padokat és székeket tornyoztattak az ablakok elé. Amikor készen voltak, egyszerűen kivégezték őket. A maradék két tússzal a holttesteket kidobatták az egyik ablakon, majd őket is agyon akarták lőni. Egyetlen ember menekült meg, Aszlan Kudzajev, akinek felesége és gyerekei is az iskolában voltak. Ő – amikor a kivégző terroristák tárat cseréltek – kivetette magát az ablakon, majd fedezékbe bújt. Csak akkor tudott biztonságos helyre menekülni, amikor a már helyszínre érkezett orosz katonák füstgránátot lőttek ki búvóhelye közelébe, így nem nyújtott tiszta célpontot az épületből őt lövő csecseneknek. Kudzajev a ritka szerencsések egyike volt: ő is és családja is túlélte a tragikus eseményeket.

Ezzel majdnem egy időben egy másik túszcsoport is súlyos veszteségeket szenvedett. A terroristákkal érkezett két nő is, mindketten a „Fekete Özvegyek" tagjai voltak. A szervezet olyan nőket, asszonyokat toborzott soraiba, akiknek férjük vagy más közeli hozzátartozójuk meghalt az orosz−csecsen háborúban. Egyetlen céljuk a bosszú volt, ezért habozás nélkül vállalták az öngyilkos merénylő szerepét. Az „özvegyek" a Baszajev-féle csecsen terrorszervezeten belül külön egységet alkottak. Beszlánba szintén Baszajev küldte őket, csak éppen – túlélők elmondása szerint – nem tájékoztatta őket a támadás igazi helyszínéről és arról, hogy a foglyul ejtettek zöme gyerek. A két nőre robbanóanyag volt erősítve, az egyik pedig felrobbant, amikor egy csoport túszt kísértek egyik helyiségből a másikba. A robbanás pontos okát máig nem tudni, de néhány túsz beszámolója szerint az egyik nő magából kikelve üvöltötte egy másik terroristának: „Azt mondtátok, hogy egy rendőrőrsöt támadunk meg! Nem fogok gyerekeket ölni!" A robbanás ezután következett be, számos túsz mellett a másik nőt és egy férfi terroristát is megölve. A csecsenek a detonáció túlélőit könyörtelenül kivégezték, egyetlen embert kivéve, aki a rádőlő holttestek fedezékében élte túl a golyózáport. Őt visszaengedték a többiekhez, Allah akaratát látva megmenekülésében.

Furcsa módon az iskola körzetében, a kintiek között nagyobb fejetlenség uralkodott, mint odabent. Szinte egyszerre jelentek meg a katonaság és a biztonsági szolgálat különleges egységei, de ott volt a rendőrség és rengeteg állig felfegyverzett helyi lakos is. Utóbbiakra az események tükrében sokan próbálták rátolni a kudarc felelősségét, mondván, folyamatosan átlépték az elzárt terület határát, őrjöngésükkel és bosszúszomjas viselkedésükkel akadályozták az egyenruhások munkáját. Ez bizonyos mértékben helytálló is lehet, de abban a szituációban nem volt, aki megállítsa vagy lecsillapítsa őket. Beszlán 35 ezer fős kisváros. Szinte mindenkinek volt rokona, hozzátartozója, közeli ismerőse, barátja az épületben. Ki az, aki le tud nyugtatni egy őrjöngő édesapát, miközben a gyermeke bármelyik pillanatban meghalhat egy olyan konfliktus miatt, amihez semmi köze nincsen?

Másfelől: a civilek sokat tettek a túszokért. Rengeteg kisgyereket mentettek ki, amikor igazán pokollá változott a helyzet. A róluk készült képek, amiken sebesült, sokkos állapotban lévő gyerekeket tartanak karjukban, bejárták a világsajtót. A katonáknak és a biztonsági erőknek nem is ők voltak a legnagyobb problémájuk. Maguk sem tudták, pontosan mibe csöppennek, a felszerelésük hiányos volt, a legnagyobb gondot pedig az okozta, hogy jó darabig nem derült ki, hogy ki hangolja össze a különböző szervezetek akcióit. A Szövetségi Biztonsági Szolgálat megpróbálta ugyan kézben tartani a dolgokat, de a káoszt nem tudták megszüntetni. (Az összevisszaság elég nyilvánvalóvá vált a közvélemény előtt is, miután több tévétársaság megszakította adását és élőben közvetített az eseményekről.) A közvetítők és a tárgyalók nem jártak sikerrel, mindössze azt a választ kapták, hogy addig nincs alku a túszokról, amíg Oroszország véget nem vet a „csecsenek elleni agressziónak", és ki nem vonja csapatait Csecsenföldről. Annyit sikerült elérni, hogy egy tucat csecsemőt és szoptatós anyát elengedjenek, de a továbbiakban minden elől elzárkóztak.

Azzal mindenki tisztában volt, hogy követeléseiket a Kreml nem fogja teljesíteni. Amerika 2001. szeptemberi megtámadása óta Oroszország is a zéró tolerancia elvét részesítette előnyben a terroristákkal szemben, így ilyen jellegű tárgyalásról és zsarolási kompromisszumról szó sem lehetett. Patthelyzet alakult ki, amelynek ilyen körülmények között törvényszerű tragédia lett a vége.
Az iskolai túszoktól közben megvonták az ivóvizet is. A gyerekek és a felnőttek egyaránt szenvedtek a hőségtől és a lassú kiszáradástól. A legtöbb iskolás a benti forróság miatt a ruháit is levetette – ezért látjuk őket így a fotókon. Enni egyáltalán nem kaptak a krízis alatt, de ennél sokkal nagyobb gondot okozott a vízhiány, ami annyira súlyos volt, hogy a túlélők beszámolói szerint cipőkből itták a saját vizeletüket. Sokan elájultak, ők még a „szerencsések" közé tartoztak, hogy ideig-óráig kábulatba zuhantak.

Szeptember harmadikán délután két egymást követő robbanás történt az épületben. A mai napig nem tisztázott, hogy kintről érkező támadás miatt élesedtek-e a bombák vagy a terroristák hozták őket működésbe. A tető beomlott, a falak jó darabon kiszakadtak. A pusztításban rengeteg túsz vesztette életét, a helyszínről készített fotókon emberi testrészek és felismerhetetlenségig égett holttestek hevernek mindenfelé. A robbanás mintha jelt adott volna a kintieknek, hirtelen minden fegyveres − katonák, biztonságiak, rendőrök és civilek − ostromra indultak, bármiféle összehangolt terv vagy utasítás nélkül. Egy T−72-es ész nélkül többször is lőtte az épületet, miközben a túlélő túszok még bent voltak. A levegőből egy harci helikopter is lőni kezdett, közben az iskolát ostromlók is folyamatosan tüzeltek. A terroristák a túlélőket az étkezdébe vitték, ahol nőket és gyerekeket állítottak az ablakokba, élő pajzsként használva őket. Ekkorra már olyan zűrzavar és káosz uralkodott, hogy nem lehetett megállítani a vérfürdőt. Az étkezdei ostrom több órán át tartott, mire a különleges alakulat katonái bejutottak és agyonlőtték a még ott lévő terroristákat. A túszok közül több mint százan vesztették a golyózáporban az életüket.

Ezt az akciót a beszlániak soha nem tudták megbocsátani az orosz erőknek. Bár maga Putyin is belső vizsgálatot rendelt el, valójában még mindig nem tudni, pontosan kinek vagy minek köszönhető az utolsó órák tragédiája.
Hihetetlen módon az ostrom intenzitása ellenére néhány terrorista így is kijutott az iskolából, és egy közeli épületbe menekült. Az orosz csapatok nem kegyelmeztek nekik. Harckocsikat és lángszórókat vetettek be, hogy biztosra menjenek. Mindössze két csecsen maradt életben az utolsó akció után, az egyiküket azonban a beszláni polgárok még elfogásuk percében agyonverték. A másik, Nurpasi Kulajev túlélte a népharagot: őt 2006-ban életfogytiglani börtönre ítélték. A tárgyalóterem tele volt a beszláni anyákkal, akiknek gyermeke meghalt a három nap alatt. Ha a vádlottat nem védték volna rácsok, bizonyára nem ússza meg ennyivel.

Ami Baszajev csecsen terroristavezért illeti: 2006-ban az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat megölte. Putyin elnök a bejelentéskor azt mondta, a likvidálás jól megérdemelt megtorlás volt, többek között a beszláni gyermekek lemészárlásáért.
Beszlánban 2004. szeptember 3-án este lett csend, amely még ma is tart. A kegyetlenség és a gyerekek halála sokkolta a világ közvéleményét. 334 ember, köztük 186 gyerek esett áldozatul az eszetlen terrornak. 700-an sebesültek meg, köztük is gyerekek voltak a legtöbben. A túlélők, a családtagok, a hozzátartozók és az ismerősök azóta is válaszokat várnak. Beszlánban senki nem felejt.

A tanév szeptember 4-én kezdődik, előtte három napig minden évben a gyász uralja a várost.