Tíz fegyver az 1956-os forradalomban

1956. október 23-án békés tüntetéssel kezdődött, majd fegyveres felkeléssel folytatódott a forradalom a Rákosi Mátyás vezette kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. A forradalom a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott. 1956. november 4-én, vasárnap, hajnali 4 óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen. A főváros védői − nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek− felvették a harcot, de a forradalmat végül leverték.

A KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét a harcokban, 51-en eltűntek.

A forradalmárok fegyverei:

PPS-41 (Davajgitár)

A felkelők körében nagy népszerűségnek örvendett a csak davajgitárként (oroszul a „davaj" azt jelenti, hogy „gyerünk") elhíresült automata fegyver, a PPS-41. A dobtáras, 7,62 milliméter űrméretű, 27 centiméter hosszúságú csővel rendelkező „géppisztoly" megbízható volt, könnyen lehetett tisztítani és nagy teherbírással bírt, ugyanakkor akár 200 méterre is viszonylag pontosan lehetett vele lőni és percenként akár 200 lövést is le lehetett vele adni. Az egyébként nem túl nehéz – mindössze három kilogrammos – fegyver a pesti srácok egyik kedvencének számított.

48 M puska (M1891/30 Moszin-Nagant ismétlőpuska)

A Mosin-Nagant első típusát már 1891-ben rendszeresítették a cári Oroszországban. Népszerűségét jól mutatja, hogy 1930-ig nem is változtattak rajta, ekkor azonban rövidítettek a csövön és csökkentették a tömegét, miközben a fegyver továbbra is megbízható és könnyen kezelhető maradt. A szovjet hadsereg 1930 után főként távcsöves puskaként alkalmazta, mivel 400-500 méterig pontosan lehetett célozni vele (állítólag 2 kilométerre is hatásos volt). A felkelők kezébe úgy került, hogy – a többi fegyverhez hasonlóan – rendszeresítve volt a Magyar Néphadseregben. A katonák azonban tartottak tőle, mert tüzeléskor nagyon erősen rúgott vissza és nehéz volt.

TT (Tula-Tokarev)

A Tokarev-pisztoly − a szovjet hadsereg egyik legismertebb fegyvere − is nagy számban került a felkelőkhöz. A TT közelharcban valósággal remekelt: nagy átütőereje, keskeny kialakítása (kis kezű emberek is könnyedén kezelhették) hatékony gyilkolóeszközzé tették. A szovjet érdekszféra szinte valamennyi országában jelentős számban állt rendelkezésre, Magyarországon is gyártották. Érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy a zárszerkezete leginkább az amerikai Colthoz volt hasonló, de sokkal nagyobb volt a lövedékek torkolati sebessége; az acélmagvas töltények miatt pedig az átütőereje.

42 M (Vécsey) kézigránát

A fenti fegyverektől eltérően a Vécsey nyeles kézigránátot Magyarországon fejlesztették ki és rendszeresítették a második világháborúban. Elődjének egyik nagy előnye volt (és bizonyos helyzetekben hátránya), hogy nem időzítővel működött, hanem becsapódáskor lépett működésbe. Az új 42 M kézigránátot már időzítővel látták el, és a katonák a korábbi 36 M jelűvel kiegészítve alkalmazták, a helyzetnek megfelelően. A forradalmárok akár kötegben is használták, elsősorban a harckocsik lánctalpainak lerobbantására.

Molotov-koktél

Az utcai harcok egyik legnépszerűbb fegyvere a mai napig a Molotov-koktél. Az 1956-os forradalomban elsősorban a harckocsik ellen használták, de egyszerű elkészíthetősége és még egyszerűbb felhasználhatósága miatt bárhol könnyedén be lehetett vetni. Általában úgy készült, hogy egy palackot megtöltöttek benzinnel, és egy ronggyal lefojtották az üveg száját. Felhasználás előtt már csak a rongy kilógó részét kellett meggyújtani, és eldobni az üveget. A forradalmárok szerint négy-öt palack elegendő volt egy T−34-es harckocsi feltartóztatásához. Magát a fegyvert az 1939 és 1940 között zajló szovjet−finn háborúban „fejlesztették" ki. Nevét a szovjet külügyminiszterről kapta, aki német kollégájával, Ribbentroppal együtt írta alá azt a titkos szerződést, amely például Finnországot az orosz befolyási övezetbe sorolta.

T−34/85 harckocsi

Közepes méretű, főként a második világháborúban bevetett, nagy sikerű harckocsi volt. A néphadsereg is rendszeresítette, és sokat zsákmányoltak a felkelők a szovjet hadseregtől. A harmincas évek végén, amikor megalkották a fegyvert, újdonságnak hatott az öntött torony és a hegesztett páncéltest, és híres volt arról, hogy nemcsak mozgékony és nagy a tűzereje, de jelentős a páncéljának vastagsága is. A világháború kezdetén a németek a saját bőrükön érezhették a szovjet konstruktőrök hatékonyságát, hiszen csak nagy nehézségekkel tudták átütni a páncélzatát (a feljegyzések szerint volt olyan T−34-es, amelyik húsznál is több találatot kapott, mielőtt működésképtelen lett). Ugyanakkor a szovjet hadseregben ez már kifutó modellnek számított 1956-ban, hiszen ekkor már az egy generációval újabb T−54-eseket használták.

Csepel tehergépkocsi

1949-ben jött létre a Csepel Autógyár Nemzeti Vállalat egy sor más cég (ezek között voltak Weiss Manfréd gyárkomplexumának bizonyos részei is) beolvasztásával. 1951-ben indult meg Szigetszentmiklóson az 1,3 tonnás NIK 130-as gépkocsi sorozatgyártása, majd pedig 1952-ben a szintén 2,5 tonna teherbírású Csepel B-300-é. A Csepel 350 és a Csepel 130-as főként a hadsereg igényeit volt hivatott kiszolgálni. 1955-ben a Csepel 350 modernizálásával megszületett a D-352, s gyártásba került a HD-420 egyszerűbb változata, a D-420. A Magyar Néphadseregnek azonban egy összkerékhajtású, modern szállítójárműre volt szüksége, amit végül a Csepel D-344-es típussal meg is kapott.

A szovjet hadsereg fegyverei:

AK-47 (Kalasnyikov)

A forradalmárok fent felsorolt eszközeinek túlnyomó része a szovjet hadseregben is rendszeresítve volt, ugyanakkor előfordultak olyan fegyverek, amelyekkel csak az oroszok rendelkeztek. Ilyen volt a Kalasnyikov, amely az emberiség történetének egyik legnépszerűbb fegyvere és a mai napig használják. A szovjetek – Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov konstruktőr segítségével – 1949-ben állították rendszerbe a rendkívül egyszerű és strapabíró gépkarabélyt. Egyik nagy előnye a többi hasonló fegyverrel szemben a hosszú csöve − ami 800 méterre növelte a lőtávolságot −, és a nagy átütőereje volt. Ugyanakkor a pontatlansága a hátrányok közé tartozott. Bizonyos becslések szerint kétszázmillió darab is lehet belőle a világban, ami jól jelzi népszerűségét, de a hozzá tapadt vér mennyiségét is.

Bizonyos feljegyzésekben védekező kézigránátként írják le, amely körülbelül 50 grammnyi robbanóanyagot tartalmazott. A bordázott testű gránátot arra tervezték, hogy − repeszekre szakadva − nagy területen fejtse ki pusztítóhatását. Először a második világháborúban vetették be, de később rendszeresítették a Varsói Szerződés országaiban is; elsősorban zárt területek megtisztítására, lövészek és nyitott páncélozott járművek ellen használták.

T−54 harckocsi

Először a budapesti forradalmárok ellen vetették be a közvetlenül a második világháború után rendszeresített, legendás harckocsit. Máig ez számít a világon a legnagyobb példányszámban gyártott harckocsinak, hiszen a feljegyzések szerint több mint 60 ezer darab készült belőle, és sok országban a mai napig használják. Bár a páncélzata jól vizsgázott a forradalom idején is, a szabadságharcosok többet is elpusztítottak közülük egy-egy jól irányzott Molotov-koktéllal. A harckocsi hátulja, pontosabban a motor környéke ugyanis sebezhető volt.